A bejegyzések alapján a magyar kormány és parlament felé a követeléseink

http://www.facebook.com/pages/iskol%C3%A1k/228194777194061?ref=ts

Válasz

Tisztelt Kneifel András!

Valóban lemaradt a vége amitmost szívesen pótolok,sőt hosszúságánál fogva megnézem,hogy minden átment és megjeleneik A romák valódi eredete című S.A. dolgozatnak. átfedésel küldöm, hogy könnyen összeilleszthető legyen.


A hurrik - ősi hindu nép

A hindu nyelv létezéséről a legkorábbi nyom nem Indiából származik, hanem a Tigris-Eufrátesz-medencéjéből, kb. Kr.e. 1600-ból. Abban az időben a Mitanni birodalom volt itt, amely a Földközi-tenger partjától a Zagros-hegységig húzódott. Az Eufrátesz folyó feletti hatalom kiterjesztése miatt a hurrik szüntelen háborúskodásban álltak nyugaton a hettitákkal, délnyugaton pedig Egyiptommal. Mitanni nyelve a hurri volt. Korabeli dokumentumok világosan jelzik, hogy ez a nyelv hindu eredetű szavakat használt:

"ila-ni mi-it-ra as'-s'i-il ila-ni u-ru wa.na-as's'i-el (egy másik szövegben a.ru-na-as'.s'i-il) in.dar (másik szövegben: in-da.ra) ila-ni na-s'a-at-ti-ya-an-na" (cf. Winckler, Mitteilungen der Deutschen Orient-Gesellschaft No. 35, 1907, p. 51, s. Boghazkoi-Studien VIII, Leipzig 1923, pp. 32 f., 54 f.)

A Rigveda P. egyik himnuszában (RV. 10.125.1) mind a négy főisten nevét megtaláljuk. Thieme bebizonyította, hogy a Mitanni istenek tulajdonképpen véda istenek, Varun.a és Mitra, illetve Indra és N-satyau – sokáig úgy tudták, nevük ebben a formában csak a védákban jelenik meg, most pedig, íme, kiderült: a hurri dokumentumokban is így maradtak fenn!
Mitanni és a hettiták közti egyezményben a mitanni király a következőkre esküszik: Mi-it-ra (a hindu Mitra), Aru-na (Varun.a), In-da-ra (Indra) és Na-sa-at-tiya (Nasatya vagy As'wins). Egy Mitanniból származó, Kikkuli nevű ember által hettita nyelven írt szöveg, amely a harci szekerekről és a lovak kiképzéséről szól, hindu számneveket használ annak megnevezésére, hogy hány kanyart tesz meg egy harci szekér a pályán: aika (hindu eka 'egy'), tera (tri 'három'), panza (panca 'öt'), satta (sapta 'hét') és na (nava 'kilenc').
Egy Nuziból származó hurri szöveg hindu szavakat használ a lovak színére, pl. babru (hindu babhru 'barna'), parita (palita 'szürke') és pinkara (pingala 'vöröses'). A mitanni hajtókat "marya"-nak hívták (a hindu-védában marya 'harcos, fiatalember'). Ezen kívül egy sor mitanni nemesember, arisztokrata neve egyértelműen hindu eredetű.
Ma már a legtöbb, a témával foglalkozó szakember egyetért abban, hogy a Közel-Keleten az árja nyelv nyomai nem iráni, hanem indoeurópai eredetűek, és így ezek a nyelvek nem egy harmadik, önálló ágat képviselnek a nyelvcsaládon belül; téves továbbá az az elmélet is, amely ezeket a nyelveket proto-indoeurópainak tulajdonította. Ezt a témát magában foglalja M. Mayrhofernek a témáról szóló bibliográfiájának a címe is: Die Indo-Arier im Alten Vorderasien (Wiesbaden, 1966) – ma már ezt az elméletet tekinthetjük a legelfogadottabbnak. Azon a tényen alapszik, hogy ahol különbség mutatkozik az iráni és az indoeurópai nyelvek között, ott a közel-keleti írásos emlékek mindig az indo-európaival egyeznek meg.
A proto-indoeurópai nyelvnek két ágra, az indoeurópaira és az iránira való szétválása még azelőtt be kellett, hogy következzék, mielőtt ezek a nyelvek külön-külön kialakultak volna. A folyamat tehát nem úgy játszódott le, hogy előbb fizikailag váltak szét, vagyis az indoeurópaiak Indiában, az irániak pedig Iránban telepedtek le, a két nyelv pedig csak azután divergálódott a nyelvek természetes fejlődése során, hanem még az együttélés idején bekövetkezett a nyelvi szétválás. Ezt a következtetést csak akkor lehetne megcáfolni, ha sikerülne bebizonyítani, hogy a véda-hinduk, miután eredeti hazájukból Pándzsábba telepedtek át, visszamentek, majd egy második vándorút folyamán kerültek volna el a Közel-Keletre. Erre semmi bizonyíték nincs, de különben is, olyan bonyolultnak tűnik, hogy nyugodtan elfelejthetjük ezt a feltevést... Inkább arra következtethetünk mindabból, hogy a proto-indoeurópai korszakot időben jóval korábbra kell tennünk, mint ahogy eddig hittük, legkésőbb Kr.e. 2000-re.
Nézzünk meg néhány földrajzi elnevezést: Sarasvati a proto-indoeurópaiban egy iráni folyó neve, amit a népvándorlás után egy indiai folyóra kezdtek alkalmazni. Iráni neve, Haraxvaiti proto-indoeurópai kölcsönszó, h-/s- hangváltakozással, ami egyébként a Hind/Sindhu-ban is előfordul. Másik ilyen eset a Sarayu folyó neve, amely az iráni Haraiva-/Haro-yu-ból alakult ki, és később egy Észak-nyugat-indiai folyó megnevezésére használták, később pedig Kelet-Indiában a Gangesz egyik mellékfolyóját illették vele.
Régi sumér ékírásos emlékek (ta/ibira – „rézműves) alapján feltételezhető, hogy a hurrik ősidőktől kezdve jelen voltak a Közel-Keleten, amihez még egy másik meggyőző, hurri nyelvű forrást is hozzá lehet tenni (Otten 1984, Wilhelm 1988). Atal-s'en az egyik, egyébként ismeretlen S'atar-mat fiának állítja magát, akinek a neve szintén hurri eredetű. Atal-s'en törvényeiről nem lehet egészen pontosan megállapítani, hogy mikori eredetűek, de valószínűleg a Guti korszak végén keletkezett (kb. Kr.e. 2090-2048), vagy pedig az Ur III korszak első évtizedeiben (Kr.e. 2047-1940). Az Ur III korból származó feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a Tigris és az Eufrátesz völgyétől északra és nyugatra elterülő hegyes vidéket akkoriban hurri nyelven beszélő nép lakta, akik időközben a keleti Tigris birodalmat észak felé Diya-lán túlra is kiterjesztették. A S'ulgi háború eredményeképp (Kr.e. 2029-1982), nagyszámú hurri fogoly kerül sumér földre, ahol olcsó munkaerőként alkalmazták őket. Ezért találunk az Ur III korszakban Dél-Mezopotámiában olyan sok hurri nevű embert. Egyes nevek etimológiája valószínűleg vagy szinte bizonyosan indo-európai, pl. Artatama = véda r.ta-dha-man 'r.ta lakóhelyű', Tus'ratta (Tuis'eratta) = véda tves.a-ratha 'akinek a harci szekere nagyon megindul', Sattiwaza = óindoeurópai sa_ti-va_ja 'zsákmányszerző', véda va-ja-sa-ti 'zsákmányszerzés' (Mayrhofer 1974: 23-25). A hurri nyelvet Kr.e. a 14. században egészen a Közép-Szíriáig (Qatnáig, esetleg Qadeshig) elterülő részen beszélték – ennek oka valószínűleg a lakosság mozgásával magyarázható, amely Mitanni felemelkedése korában jelentős volt. Az istenek között, akiket Mitanni királyai még a Kr.e. 14. század végén is nagy tisztelettel öveznek, ott találjuk a Mitra-, Varun.a-, Indra- és Na-satya-ikreket, amelyeket egyébként a védákból, a legrégebbi hindu versekből ismerünk.

Az Indiába vezető hosszú út

Visszatérve a romák történetére, a fent leírt ország az a terület, ahol Kr.e. 722-ben találjuk őket. Ekkor kezdődött új nyelvüknek a kialakulása, illetve ekkor kezdték korábbi identitásukat elfelejteni. Abból csupán annyi maradt meg, hogy ők egy sajátos, minden más néptől (goyimtól ‒gójok‒, a későbbi gádzsóktól) különböző nép. Vannak bizonyos törvényeik, amelyekről sohasem fognak lemondani – pl. a purista szabályok, vagy az Egy Istenben való hit, abban, aki megígérte nekik és be is tartotta a szavát: ismét száműzetésre kényszerülnek, talán örökre... Többé már nem fogják őket „Izráel”-nek nevezni, egyszerűen csak embereknek (romáknak), ahogyan őseik egymást nevezték az egyiptomi száműzetéskor.

Az asszír uralom után a babilóniaiak a romák déli testvéreit is deportálták, de ezek megőrizték identitásukat, társadalmi struktúrájukat és a papi törzset, majd pedig 70 év múlva visszatértek Kánaán földjére, ahol továbbra is zsidóknak ismerték el őket. Viszonylag rövid idejű száműzetésük során sikerült az északi testvéreik egy részét is visszaszerezniük, de a nagyobbik rész továbbra is száműzetésben maradt.
Babilon hatalmát megtörte egy új, feltörekvő birodalom, a Méd-Perzsa állam, amelynek lakói bár nem sémik, szorosan kötődtek a hurri/mitanni néphez. Sajátos vallásuk volt, amely magába olvasztotta a tűzimádást és a mágiát is – papi kasztjukat Máginak nevezték. A száműzött nép, akiket azelőtt izraelitáknak, most pedig egyszerűen csak embereknek (romáknak) neveztek, igen tehetségesek voltak ilyen téren, és rájöttek, hogy ennek gyakorlása hasznos lesz számukra. Ezeket a vallási elemeket így tehát átvették, de inkább csak a többi nép, a gádzsók miatt művelték. A Perzsa Birodalom hatalmas volt, Sindhen túl, egész Szakasztánig húzódott. Csábítónak tűnt a lehetőség számukra, úgy látták, ez az ideális ország ahhoz, hogy új életet kezdjenek, és hogy elfelejtsék az asszíriai száműzetést.

Az utóbbi években egy Kulanu (jelentése Mindannyian) nevű nemzetközi zsidó szervezet azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megtalálja az ősi Izrael elveszett törzseit. Ez a törekvés eredményesnek is bizonyult. Van egy része a világnak, ahol számos elveszett törzs nyomaira rábukkantak – ez a hely nem más, mint India. Ennek az országnak minden részében lehet találni az asszírok által száműzött izraeliták leszármazottait, Kashmirtól Keraláig, Assamtól Afganisztánig. Azonosításuk jelenleg is tart – ez azonban nem nyelvi alapon történik, hiszen ezeknek a törzseknek a nyelve a hindu, hanem kulturális és egyéb jellemzők segítségével. Mindezidáig egyiküknél sem tudtak olyan sok héber elemet kimutatni, mint a cigányoknál!
Ha jól megnézzük azt a helyet, ahol az elveszett izraeli törzsek közül az ismertebbek letelepedtek, akkor számos bizonyíték alapján azt látjuk, hogy nagy részük Indiában élt a perzsa és a macedón hatalom korában. Leginkább a szkíto-szarmata vidéket kedvelték, vagyis az Indus völgyét, Kashmirt, Radzsasztánt és a Gangesz felső folyásának vidékét. Ezek a törzsek természetesen nem képeztek egységes egészt, hiszen különböző csoportokban vándoroltak, különböző országrészekben telepedtek le, és így idővel új etnikai jellemvonásokra is szert tettek. A romák tehát azon izraeli törzsek egyikét alkották, akik addigra már elfeledték eredetüket. Abban különböznek mégis a többi törzstől, hogy ők később visszatértek nyugatra, Európába. A többiek keleten maradtak, elfeledve, és valószínűleg a legtöbb olyan jellemzőjüket elveszítve, amelyek alapján még azonosítani lehetne őket. Ezeket a romák viszonylag jól megőrizték.
A cigányok eredetét vizsgáló kutatók általában nem veszik figyelembe India korabeli etnikai sokszínűségét, és úgy tesznek, mintha a lakosság egyetnikumú, monolitikus jellegű indoeurópai nép lett volna. Ez azonban óriási tévedés. A szűkebb értelemben vett indoeurópai régió Uttar Pradeshtől délkeletre, Radzsasztán-Gudzsaráttól pedig keletre húzódott, míg a fent említett területeket, valamint az azoktól nyugatra elhelyezkedő tartományokat szkíto-szarmata, iráni, sőt görög népek lakták, továbbá az izraeli száműzöttek. Az India északnyugati részén, valamint az Irán területén élő népeket, törzseket vizsgálva azt látjuk, hogy majdnem mindegyikük (de az is lehet, hogy kivétel nélkül mindegyik) vallásában, hagyományaiban nyugati örökséget hordoz, bevándorlásuk okát tekintve pedig vagy a száműzött izraelitákkal együtt érkeztek, vagy pedig Nagy Sándor deportálásai révén kerültek ide. Egyes pastu klánok, illetve a kashmiri törzsek nagy része izraeli eredetűnek vallja magát, egyik-másik család egyenesen Saul királytól származtatja magát. A nurisztáni kalash-ok, akik sok szempontból emlékeztetnek a cigányokra, ugyanezt vallják. Az asszír-héber száműzöttek a szkíto-szarmata népek között toleranciát, megértést tapasztaltak, ezért ezt az országot sokkal szívesebben választották lakóhelyül, mint a sokkal türelmetlenebb indoeurópai népek otthonát. Ugyanez történt zsidó testvéreikkel is. Jellemző tény az is, hogy a legtöbb zsidó és roma évszázadokon át Európának a szkíto-szarmata népek által lakott részében, Kelet-Európában, különösen Magyarországon és Oroszországban élt. A romani nyelv jóformán el is tűnt volna, ha a cigányok nem ezekben az országokban laknak. Bizonyított tény, hogy a romani nyelvtan és az eredeti szókészlet jelentős része Közép- és Nyugat-Európában, az ottani gyakori üldöztetések és száműzetések miatt elveszett az idők folyamán. A cigányoknak ugyanúgy megtiltották kultúrájuk szabad gyakorlását, mint ahogyan a zsidóknak azt, hogy zsidóknak vallják magukat ‒ ne felejtsük el persze azt, mit jelentett volna a romáknak, ha Shoah/Porhajmósz alapján indoeurópaiaknak tartották volna őket. Mindkét nép esetében a Kelet-Európában eltöltött időszak meghatározó jellegű volt néhány területen – pl. öltözködés. A legtöbb mai ortodox askenázi zsidó által hordott jellegzetes öltöny és kalap például a késő-középkori és az azutáni lengyel és balti nemesek viselete volt. Ez az öltözet nem sokban különbözik a „legortodoxabb” cigány csoportok férfiainak viseletétől sem. Ezen kívül a cigány férfiak gyakran viselnek pofaszakállt, ami a zsidó pájesz egyfajta helyettesítőjének is felfogható.

Előfeltételek egy hipotézishez:

·A romák szellemi és kulturális jellemvonásai kizárólag az óhéber kultúrával mutatnak rokonságot;
·A cigány társadalomban a tűzimádó vallás elemeinek jelenléte azt mutatja, hogy viszonylag hosszabb időt töltöttek Perzsiában, de mindenképpen az iszlám uralom előtt, tehát az Indiába való érkezésük előtt is egyben;
·A nyelven kívül az egyetlen fennmaradt jele annak, hogy Indiában is éltek, az a szokásaikban megfigyelhető néhány korai szkíto-szarmata örökség. Ez azt is jelzi egyben, hogy Indiának egy nem indoeurópaiak által lakott részén telepedtek le. A fent említett elemek ebből a korszakból származnak és nem későbbről, mert a szkíto-szarmata kultúra nagyobb mérvű átvétele már a szláv és a magyar civilizáció révén történt, a Kelet-Európába való megérkezés után;
·Ami pedig a nyelvet illeti, nagyon valószínű, hogy a romák már az indiai szubkontinensre való megérkezésük előtt is egy hindu nyelvet beszéltek, a hurrit. Ezt a nyelvet vándorlásuk első évszázadai során vették át Mitanni földjén.

A tények

A romákkal kapcsolatban van néhány kétségtelen tény, amelyek segítenek feltárni valódi származásukat, rekonstruálni történelmüket. A továbbiakban szeretnék ezek közül néhányat bemutatni.

Hit

A romák hite a következőkkel jellemezhető:
·Szigorúan monoteista, az egyesek által feltételezett utópoliteizmus vagy panteizmus legkisebb jele nélkül.
·A személyes istenkép: Isten elérhető, érveléseknél hivatkoznak rá (jellegzetes héber felfogás); más monoteista vallásokban az Isten vagy megközelíthetetlen (Allah), vagy pedig csak részben megközelíthető (keresztény istenkép), ezért a vele való személyes kapcsolathoz szükség van valamilyen közvetítőre.
·Jellegzetes héber elem a szellemi világban való hit is, amely tiszta és tisztátalan szellemekből áll; ezek a jót és a rosszat jelképezik, amelyek harcolnak egymással. Ebben a héber koncepcióban kimutatható zarathusztrai hatás is, amely az asszír/babilóniai/perzsa száműzetés korából való. Hasonló módon alakult ki, mint a kabalisztikus judaizmus, hasonló környezetben, és nagyjából vele egyidőben.
·A halál végső átmenet a szellemi világba (ez is héber elem), a reinkarnációba vetett hit legkisebb jele nélkül.
·A halott ember tisztátalan, amíg lelke útban van a szellemi világ felé (újabb héber elem), sőt, az összes tárgy, ami kapcsolatos a halálával, illetve a gyász ideje alatt a rokonok is tisztátalannak minősülnek. Erről további részleteket a következő témakör, a „marimé” alatt találunk.
·A romák haláluk után a mennyországba kerülnek; egy gádzsó viszont csak akkor nyer megváltást, ha jól viselte magát a cigányokkal szemben – lásd a zsidók „tisztességes gójok” felfogását.

Ezeket az elveket minden roma magáénak vallja, függetlenül attól, hogy „hivatalosan” milyen vallást követ. Általában kiegészítő jellegűen, rítusok formájában van jelen abban a vallásban, amelyet átvettek, és amelyet általában nagyon látványosan, mély tisztelettel követnek (pl. az ortodox halotti tor szokása). Más, a természetfölötti világgal kapcsolatos kiegészítő elemek is kimutathatók, amelyek az óperzsa tűzimádó vallásból erednek. Egyes szokásokat mai napig is tartanak, pl. a házban éjjel-nappal, télen-nyáron ég a tűz. A konzervatívabb családoknál ez változatlan formában maradt fenn, másoknál a tüzet felváltja valamilyen jelképes „tűz” – pl. a televízió, amely állandóan be van kapcsolva, akkor is, amikor éppen senki sem nézi. Más szokásokat, mint pl. jövendőmondás, tenyérjóslás, tarokk stb., amelyeket még az óperzsa Mági vallásból és az alkímiából tanultak el, mára csak külsőségeiben tartották meg. Ezek spirituális hatalmában nem hisznek a cigányok, viszont űzik ezeket a praktikákat, mert így egy kis pénzt hűznak ki a gádzsók zsebéből.
Van okunk azt feltételezni, hogy a cigányok már az 1. századtól kezdve keresztények voltak – ez egybeesik az Indiába való érkezésük idejével, vagy az ott töltött időszak első részével. Ezzel magyarázható az, hogy nem vettek át hinduista elemeket. Úgy tűnik, amikor Európába megérkeztek, már nagyon is tisztában voltak a kereszténység lényegével, holott nem volt honnan ismerniük a Bibliát. Van valami misztikus a roma spirituális életben, nem véletlen talán, hogy az utóbbi évtizedekben olyan közel kerültek a neoprotestáns irányzatokhoz, amelyek közelebb állnak a judaizmushoz, mint a többi keresztény irányzat, szentek és képimádat nélkül. Ez a folyamat tovább tart, sokan egyenesen már a zsidó vallást követik. Nincs még egy nép a világon, amely ilyen rövid idő alatt ilyen nagy számban tért meg. És ami még érdekesebb ebben, hogy ez a folyamat nem a hittérítők munkája révén indult be, hanem spontán, önkéntes alapon (a gádzsók aligha vállalkoznának arra, hogy megtérítsék a cigányokat, akik szerintük csak az okkultizmusra és a boszorkányságra hajlanak). Teljesen valószínűtlenül bár, de a világ különböző tájain élő, egymással kapcsolatot nem tartó romák nagyjából egyidőben áttértek és elkezdték olvasni a Bibliát. A misszionárius munkát ők maguk végzik. Ennek megértéséhez tudni kell azt, hogy a roma szellemiségben van valami ősi szabályozottság, amely egységes a világ minden táján. Mára a legtöbb roma felhagyott az ősi tűzimádó vallási elemekkel, a Tóra által tiltott praktikákkal, mint pl. a halotti tor, jóslás stb.
Nem lehetetlen (de ez csak találgatás), hogy a romák első találkozása a keresztény hittel a bibliai mági vallással kapcsolatos, amely tisztelte a gyermek názáreti Yeshua. Nyilvánvaló, hogy a romák a tűzimádó vallás gyakorlásában nem mentek el addig, mint a Perzsák, ők hittek a Messiás eljövetelében. Ők, az északi Izraeli Királyság népe a zarathusztrai kultusz vonzáskörébe is belekerültek, várva népük megváltását. Történelmi feljegyzések szólnak arról, hogy az 1. században tömeges megtérések voltak Asszíriában, ahová az apostolok azért mentek, hogy megtérítsék Izráel házának „elveszett bárányait”. Néhány apostol útja során Indiáig is eljutott. A legmeglepőbb a dologban az, hogy a nemrég felfedezett indiai zsidó törzsek majdnem valamennyien keresztény vallásúak voltak, nem hinduisták vagy mások. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a roma szellemi gyakorlatból teljességgel hiányoznak a hinduista elemek.

A rituális tisztasági törvények a „marimé”

A roma „marimé”-koncepció a zsidó „kóser”-felfogás tökéletes ellentéte. Az előbbi a rituális tisztátalanságot, az utóbbi a rituális tisztaságot jelzi. Ha eltekintünk ettől a nézőpontbeli különbségtől, akkor azt látjuk, hogy a két dolog ugyanaz (olyan, mintha azt mondanánk, hogy a pohár félig üres, vagy félig tele van). Ami egy cigány számára marimé, az egy zsidó számára nem kóser, és különböző lépéseket tesznek azért, nehogy beszennyeződjenek az ilyen dolgok által, ha pedig elkerülhetetlen az azokkal való fizikai érintkezés, akkor bizonyos rituálékat kell követniük azért, hogy ismét megtisztuljanak. Ugyanúgy, ahogy a zsidóknál a kashrut, a romáknál a marimé-szabályok a társadalom alapvető értékrendjét képezik, amelyek szabályozzák a társadalmi és spirituális kapcsolatokat, viselkedésmódot, valamint a külvilággal (a gádzsókkal) való kapcsolattartást.
A romák mindent két csoportba sorolnak: vannak „vuzhó” (=kóser, tiszta) és „marimé” (tisztátalan) dolgok. Ez az osztályozás elsősorban az emberi testre vonatkozik, de használják tágabb értelemben is, szellemi dolgokra, a ház, a tábor tárgyaira, állatokra stb.
·Az emberi test: azok a szabályok, amelyek arra vonatkoznak, mi számít tisztátalannak az emberi testtel kapcsolatban, szó szerint egybeesnek a mózesi Tóra előírásaival (3Mózes 15. rész). Először is tisztátalannak minősülnek a nemi szervek, hiszen tisztátalan folyadékokat juttatnak ki a szervezetből a külvilágba, továbbá a test alsó része, mivelhogy a nemi szervek alatt helyezkednek el. A test felső része tiszta, elsősorban is a száj. A kéz átmeneti, hiszen az egyszerre képes tiszta és tisztátalan cselekedetekre, ezért ennek a rendszeres mosása különösen fontos. Ha pl. valakinek azután kell ennie, hogy felhúzta a cipőjét, vagy felkelt az ágyból (az ágy is tisztátalannak számít, mert érintkezik a test alsó részével), ilyenkor a kéz beszennyeződik, és meg kell mosni. A kezeket mindig külön szappannal kell mosni, és külön törölközővel megtörölni, ahhoz, hogy ismét tiszták legyenek. A test felső és alsó részére amúgy is mindig külön szappant és törölközőt kell használni, ezeket nem szabad egymás között felcserélni.
·Ruhák: ezeket is alaposan megkülönböztetik egymástól, hiszen külön edényben mossák őket. A tisztátalan dolgokat a marimé kádban, a tisztákat egy másikban, az abroszt és a konyharuhákat megint külön. A felsőtest ruháit, valamint a gyermekruhákat a vuzhó kádban mossák, az alsó test ruhadarabjait a marimé kádban. Menstruáció idején a nő összes ruhája tisztátalannak számít, és ilyenkor a többi tisztátalan dologgal mossák együtt. A romákon kívül egyetlen nép van, amelyik ezeket a mosási szabályokat betartja – a zsidók.
·A tábor: az utóbbi idők erőszakos urbanizációja előtt a cigányok inkább táborokban laktak, semmint házakban. A tábor a terület tisztaságának státusát élvezi, ezért a testi szükségleteket, a higiéniával kapcsolatos cselekvéseket a táboron kívül kell elvégezni. Ezt szintén egy zsidó törvény írja elő (lásd 5Mózes 23:12). A szemetet szintén csak a tábortól egy bizonyos távolságra szabad eldobni.
·Születés: a gyerek születése tisztátalan dolognak minősül, ezért annak, ha lehetséges, a táboron kívül lévő, de annak közvetlen szomszédságában álló sátorban kell megtörténnie. A gyerek születése után az anya negyven napig tisztátalannak számít, leginkább az első héten. Ez a szabály szintén egybecseng a mózesi Tórával (3Móz 12:2-4). Ezalatt az idő alatt az asszonynak nem szabad tiszta dolgokat megérintenie, sem semmilyen közösségi cselekvésben résztvennie (pl. főzés vagy a nyilvánosság előtt való megjelenés), különösen nem idősebbek jelenlétében. Vallásos szertartásokra sem szabad járnia ebben az időszakban. Számára külön edények, csuprok és étkészlet jár ilyenkor, melyeket a negyven nap eltelte után ellöknek. Ekkorra az asszony újra megtisztul. A negyven napig viselt ruháit, illetve az ágyat, amin aludt, elégetik, ugyanúgy a sátort is, amelyben ezalatt lakott. Ezek a szabályok a romákon és a zsidókon kívül minden más népnél ismeretlenek.
·Halál: a zsidó törvényekhez hasonlóan, valakinek a halála tisztátalanságot hoz mindenre és mindenkire, ami/aki a meghalt személlyel valamilyen kapcsolatban volt. A halottas házban lévő összes ételt el kell dobni, és az egész család tisztátalanná válik három napig. Erre az időszakra külön szabályok vonatkoznak, pl. mosakodni csak vízzel szabad, szappant nem szabad használni, azért, hogy az ember ne csináljon habot, tilos fésülködni és borotválkozni, továbbá sepregetni, gödröt ásni, írni, festeni, fényképezni stb. A tükröket erre az időre letakarják. A táborhelyet, ahol a haláleseet bekövetkezett, ott hagyják és új helyet keresnek maguknak, ha pedig házban történt, akkor eladják azt. Hitük szerint a meghalt lelke ezalatt a három nap alatt bolyong, mielőtt megtisztul és megtalálja végső nyughelyét. Ez a héber szentírásban ugyan nincs megírva, bizonyos zsidó misztikus hagyományból ered. Az a felfogás, miszerint a halott testtel való érintkezés tisztátalanságot okoz, semmilyen más ősi hagyományban nem található meg, csak az Ószövetségben (3Mózes 21:1). Ez azt is előírja, hogy a halottat el kell temetni, nem szabad elégetni.
·Tárgyak: lehetnek természet szerint tisztátalanok, azzá válhatnak a használat során vagy véletlenül is megfertőződhetnek. Minden, ami érintkezik a test alsó részével, tisztátalan, pl. cipő, szék stb., míg az asztal például tisztának minősül. Az ezzel kapcsolatos előírások Mózes III. könyvének 15. részében szerepelnek, de a Szentírás más részeiben is találunk ide vonatkozó részeket.
·Állatok: ezek is lehetnek tiszták és tisztátalanok. Hogy mi alapján történik az osztályozás, az különbözik a zsidókétól. Például a kutya és a macska tisztátalan, mert nyalja magát, a ló, a szamár, és általában minden állat, amire az ember ráül, szintén tisztátalan stb. A tisztátalan állatokat nem szabad megenni.
·Szellemek: a gonosz szellemek tisztátalanok – ez szintén zsidó eredetű felfogás.

Házassági szabályok

Az eljegyzés és az esküvő ugyanúgy zajlik le a romáknál, mint a régi zsidóknál. Mindkét fél szülei fontos szerepet játszanak a menyasszony hozományának az összeállításában, maga a szertartás pedig kizárólag a cigány közösségen belül zajlik le, a nem-roma intézmények teljes kizárásával. Abban az esetben, ha a lány a szülők beleegyezése nélkül szökik meg a vőlegényével, a közösség akkor is házasfeleknek tekinti őket, de a vőlegény családjának kátrérítést kell fizetnie a lány szüleinek, általában a hozomány árának a kétszeresét. Ezt a kártérítést "keparának" hívják, ugyanazt jelenti, mint a héber "kfar" kifejezés (5Mózes 22:28-29). A hozományt a fiú szülei fizetik a lány szüleinek (ez ősi, a Bibliában előírt szabály), ellentétben a hindu népekkel, ahol ez éppen fordítva történik.
Van egy sajátos szabály, amit be kell tartani ahhoz, hogy a házasságot megerősítsék: az első szexuális érintkezés után az egész közösség előtt be kell mutatni a szűzességet igazoló ruhadarabot. Ezt a szabályt szintén a Tóra írja elő (5Mózes 22:15-17). Természetesen megszöktetett lány esetén ez a szabály tárgytalan, és mint ilyen, nem is tartják be.

Társadalmi viszonyok

A zsidókhoz hasonlóan a romáknál is külön szabályok határozzák meg a közösségen belüli viselkedési szabályokat és a többi népcsoporttal való érintkezés feltételeit. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a roma/gádzsó viszonyokat ugyanazok, vagy majdnem ugyanazok a normák határozzák meg, mint a zsidó/goyim relációkat.
Mivelhogy a gádzsók nem ismerik a mariméval kapcsolatos szabályokat, ezért róluk azt feltételezik, hogy tisztátalanok, következésképpen egy roma soha nem száll meg egy gádzsó házában, és nem étkezik vele. Egyes romák még be sem lépnek az ilyen házba – ez a szokás a régi Izráelben is megvolt, az ortodox zsidók pedig még ma is tartják. Azt a gádzsót, akit a cigányok barátjuknak tekintenek, beengedik a házukba, amennyiben tiszteletben tartja a legfontosabb szabályokat, és nem sérti meg a romák érzékenységét. Az ilyen embernek egyfajta „bizalmi teszten” is át kell esnie. Ami a gádzsók intézményeit illeti – nos, azok „szabadvíznek” számítanak, ahol tisztátalan tevékenységeket is nyugodtan lehet végezni (tipikus példája ennek a kórház, ahol nem kell külön sátrat elhelyezni a gyerekszüléshez).
Az előzékenység, a tisztelet és a vendégszeretet kötelező a roma közösségen belül. Amikor két roma üdvözli egymást, akkor érdeklődniük kell egymás családtagjainak hogyléte felől, áldást kérve reájuk. Ez még akkor is így van, ha a két fél most találkozik először, és nem ismerik egymás családját. Bemutatkozáskor el kell mondani a szülők, nagyszülők stb, neveit, ki hány generációt tud név szerint felsorolni. A polgári névnek és a vezetéknévnek ebben a helyzetben nincs jelentősége. A cigányoknál a megnevezés ugyanúgy történik, mint a régi Izráelben: B fia A, C fia B fia A stb. Ez egyébként számos keleti népre igaz, de a romák névalakításának a módja a Bibliában leírtakhoz hasonlóan történik.
A peres ügyek elintézése a romáknál a vének tanácsának a feladata (lásd mózesi törvények). Ezt „krisz”-nek hívják, és tényleg úgy működik, mint a bíróság. A vének tanácsának az ítéletét el kell fogadni, aki ezt nem teszi, azt kizárják a közösségből. A dolgok általában nem olyan súlyosak, hogy ne lehetne azokat bírsággal elintézni, mint ahogy azt a Tóra is elrendeli (2Mózes 21:22, 22:9, 5Mózes 22:16-19).
Sok más, kevésbé jelentős szabály is érvényben van a közösségen belül, amelyek mind a régi Izrael szokásaira és törvényeire emlékeztetnek. Ezek sajnos ma már kiveszőfélben vannak (akárcsak a zsidó közösségen belül), az új generáció kezd lemondani róluk. A modern társadalom leszűkíti az egyén és az „exotikus” közösségek mozgásterét. Igaz, az utóbbi időben a roma kultúrát, életérzést kezdik újrafelfedezni, mint valami olyasmit, ami ősi pszichológiai örökséget ad át generációról generációra, öntudatlanul is bár, de mindig az igazi gyökerekhez visszatérve. A cigányok például semmi vonzalmat nem éreznek a hindu kultúra és zene iránt (a cigány nőknek egyébként általában magas hangjuk van, ellentétben az indiaiakkal; lehet, hogy ennek nincs jelentősége, de mi van, ha mégis?). A közel-keleti zenét annál jobban kedvelték mindig is. Kelet-Európában a legtöbb népdal-motívum zsidó vagy cigány eredetű. A „Klezmorim” együttesek zenéjét például a romák gyakran együtt szerezték a zsidókkal, de az európai jazzt is általában cigányok és zsidók játszották. A flamenco valószínű a spanyolországi zsidóktól ered, még mielőtt száműzték volna őket az országból. Később a Spanyolországban maradt romák fejlesztették tovább.
Ami pedig a kereskedelmi érzéket illeti, a romák nem állnak rosszul e téren, és megfigyelhető, ha üzleti partnerre van szükségük, akkor a zsidókat részesítik előnyben. Ha a gádzsók számára kell valamit elvégeznie egy romának, többnyire olyan munkát vállal, amivel a zsidók is foglalkoznak (ez talán a tisztasági rendszabályokkal áll összefüggésben, amelyek nem engednek meg bármiféle munkát). Végül, de nem utolsó sorban, a cigányok különbséget tesznek az egyszerű gádzsó és a zsidó között; az utóbbiakat nem tekintik teljesen idegeneknek, sajátos, átmeneti státusuk van, hiszen megtartják a tisztasági szabályokat, és ezért velük kapcsolatban nem merül fel a marimé gyanúja.

Következtetések:

Ennek a rövid dolgozatnak a célja az volt, hogy felvázolja egy új, az eddigieknél sokkal pontosabb és komolyabb kutatásnak a körvonalait a romák eredetével kapcsolatban, szakítva azzal a hagyománnyal, amely eddig csupán nyelvi alapon vizsgálta ezt a kérdést. A felsorolt tények nem zárják ki annak lehetőségét, hogy Kannaudzsban, vagy bárhol másutt Indiában laktak volna romák – noha legvalószínűbbnek e tekintetben az Indus völgye tűnik az indiai szubkontinensen belül. Célunk az volt, hogy megmutassuk, a romák nem tartoznak a hindu (és különösen nem az indoeurópai) népek közé, hanem sémi típusú, egészen pontosan héber eredetű nép. Az izraeli csoportok közül sok eljutott Indiába is, és – amennyiben szakítunk a nyelvcentrikus nézőponttal, hiszen ezek a népek ma már mind hindu nyelven beszélnek – akkor néhánynak a jelenléte, eredete még ma is kimutatható. Egy ilyen kutatásnak a kulturális jellemzőkre kell koncentrálnia. Ezek a jellemzők az Indiában élő izraeli származású törzsek esetében nehezebben mutathatók ki, a romáknál azonban viszonylag jól megőrződtek, olyannyira, hogy ők bizonyíthatóan izraeli eredetűek.



Sándor Avraham

Ez valóban a vége

Előzmény

Válasz

Tisztelt Olvasó!

Egy újabb rész áll rendelkezésre a romák eredetét és vándorlásait illetően:


A cigány Izrael állam megszűnése és a népesség szétszóródása, vándorlások
Izrael/cigány királyság/ Kr.e. 737-720-ig fokozatosan esett szét az asszírokkal vívott háborúk következtében. Ebben az időszakban nem minden izraelita cigányt telepítettek szét, aki hajlandó volt földet művelni, az maradt a néhai izraeli királyság területén.
De ezen a ponton a régészek szeme elöl eltűntek az cigányok. Innentől kezdve csak az ő saját kollektív emlékezetükre és a mások leírásaira tudunk támaszkodni szinte napjainkig.
Akár mondhatják azt is, hogy valójában nem is Indiából erednek, hanem mondjuk a Kárpát medencéből, mert ugyebár azt leírják, hogy keletről és délkeletről és délről érkeztek ide és szóródtak szét tovább. De ez nem igaz, mert korábbi időszakban viszont megtalálhatók az egyértelmű nyomaik.
Erről a terméketlen és improduktív időszakról , amely Kr.e. 720- Kr.u.1100-ig kellene elszámolni a tevékenységükkel,vándorlásaikkal igen sok nehézségbe ütközünk.
Samária eleste után az Izraelitákat az asszír birodalom különböző részeibe telepítették: a Gózán folyó melletti Halába és Háborba, valamint a médek városaiba. Ez a folyamat valójában i.e. 737-713-ig tartott, de ebben az esetben sem lehetünk biztosak abban, minden izraelitát kitelepítettek az asszír birodalom más területeire.
Az asszír Szargon (II. Sarrukin) i.e. 713-ban a legtöbb méd várost birodalmához csatolta, médeket szállított Asszíria területére, Médiába pedig szíriai népeket telepített (pl. samariai zsidókat azaz cigányokat, akiket korábban Ninive környékére deportáltak), amely egy feljegyzésből kiderül. Az izraeliták, mert még ekkor annak nevezték magukat, itt kezdték meg elveszteni nemzeti hovatartozásukat, de kultúrájuk alapelemeit viszont megtartották. Méd –perzsa hatás itt érvényesült, itt tanulták meg a jóslást, hitükbe itt épült be a mágia és a tűzimádás és nem egyik napról a másikra, hanem ezt is viszonylag hosszabb folyamatnak kell tekinteni
Csak néhány olyan feljegyzést találtak Mezopotámiában, amely az Izraelita foglyokat megemlíti. Az egyik Tell-Halafból, említett ókori Gózánból származó szöveg, egy Dina nevű Izraelita/cigány/ rabszolgalány adás-vételéről tudósít. Ugyanez a feljegyzés két férfit is megnevez, egy bizonyos Ismaelt és egy rabszolgát, név szerint Hóseást. Az asszír királyi levelek egyike, melyet a fővárosban, Ninivében találtak, a gózáni ügyekkel foglalkozik. Két héber nyelvű tisztviselőt említ, és egy bizonyos "Samária városából származó Halbishut". Számos más, H búr a , H bor néven említett 20 város környékén talált szöveg Izraelita neveket sorol fel. Az asszírok a kitelepítés során nem mindenkit deportáltak, akik hajlandók voltak földet művelni, azok megmaradhattak Izrael területén, csak azokat hurcolták el, akik nem voltak hajlandók a földműveléssel foglalkozni.

Az Izraeliták fogságba hurcolásuk után eltűntek a történelem színpadáról, mind a mai napig azt hitték. Néhányan talán később csatlakoztak a babiloni fogságba került zsidókhoz, és/ vagy visszatértek velük Palesztinába Círusz uralkodása idején, vagy Babilonban maradtak, ahol erős zsidó közösség jött létre.

Az asszír birodalom 650-ig magában foglalta mindazt a területet, ahol az izraeliták /zsidók és cigányok/ eddigi történelmük, vándorlásaik és széttelepülésük során megfordultak.
Annak is nagy a valószínűsége, hogy mindenütt,minden korban maradtak le a népcsoporttól izraeliták, akik részben vagy teljesen asszimilálódtak,de kultúrájukat nem veszítették el.


Az Asszír birodalom


A bibliai térképen jól látszik Ninive, mert környékére is telepítettek le samariai izraelitákat / cigányokat/.
Ninive akkor az asszír birodalom része volt, s az asszír birodalmat a médek hódították meg Babilonnal szövetségben.
A Méd birodalaom i.e. 7.-6. században Anatóliától egészen Indiáig terjedt.
Az akkor még magukat izraelitának nevező cigányok e birodalomban kerültek a méd kultúrával másodszor kapcsolatba és annak hatása alá.
A Méd birodalom legnagyobb kiterjedése a térképen jól láthatóan Anatóliától egészen Indiáig terjedt, s nomád pásztorkodás jellemezte a kereskedelem mellett az akkori gazdaságot és erősek voltak még társadalmi vonatkozásban a törzsi és nemzetségi viszonyok is.
Azt az egyszerű tényt is megállapíthatjuk, hogy a kereskedelem révén a méd időszakban a cigányok, akik még ekkor izráelnek nevezték magukat, már megfordulhattak előőrseikkel Indiában.




A méd birodalomm i.e. 600 körül

Nagy Kürosz: (i.e. 559-530)a perzsa birodalom alapítója Hüsztaszpész fia
legfontosabb céljaként a perzsa nagybirodalom megteremtését, és a méd birodalom megdöntését tekintette.
Babilon kezdeti támogatásával több hadjáratot vezetett, az újonnan szervezett seregeivel Média ellen i.e. 555-ben döntő győzelmet aratott, ám sikerét nem követte az ebben a korban szokásos pusztítás. A legyőzött méd királynak megkegyelmezett, még hivatalnokai is megtarthatták tisztségeiket.
A különböző keleti népekkel (zsidók-cigányok, asszírok, hettiták) a perzsa királyok toleránsak voltak és békében megvoltak egymás mellett. A népek mai szemmel nézve bizonyos mértékű autonómiával rendelkeztek.[1] Az egyesítés jogi, gazdasági és közigazgatási volt, viszont a kulturális különbségek megmaradtak. Minden népnek saját politikai szervezete, nyelve, vallása volt a perzsa uralom alatt. A közös munkának és életnek a nyomát Szúzában és Perszepoliszban is megtaláljuk.[1]
Így az izraeliták / cigányok mintegy 150 év alatt az asszír, méd, perzsa birodalmak vazallusai/ alattvalói voltak és három kultúra is hatott rájuk és óriási tér állt rendelkezésükre a vándor életmód kialakításához. Egyébként is a cigányok Izrael elfoglalásáig és még államéletük alatt is fő tevékenységnek számított a nomád pásztorkodás és a kereskedelem, tehát nem állt messze tőlük a vándorló életmód. A vándorlásokat kikényszeríthették a gyakori háborúk is, amelyet bizonyít, hogy három birodalom létezett e térségben /Asszíria 933-605, Új Babilónia 625-538, Perzsia 538-332)/, amelyek mind összeomlottak, s rendszerint háborúk miatt .
A perzsák vívták a legtöbb háborút a cigányság perzsiai léte során, s mivel kereskedéssel is foglalkoztak, mindenütt ott voltak a seregek nyomában és gondoskodtak az ellátásukban való részvételről. Ennek során valószínű, hogy egyes csoportjaik eljutottak Görögországba,Macedóniába,újra Egyiptomba, Etiópiába és Szudánba,Líbiába valamint északra Örményországba és a szkíta területekre egészen a Volgáig. Ha a mai hadtáp-logisztikából indulunk ki, akkor is el kellett látni a hadseregeket, nem csak a helyszíni beszerzésre támaszkodtak, s ha az akkori csaták története mellett a hadseregek ellátását is megírták volna a krónikások, akkor biztos vagyok benne, hogy a perzsa hadjáratok nyomában mindenütt ott voltak a cigány kereskedők is és megfordultak ezeken a területeken, s információkat gyűjtöttek ezekről a területekről a későbbi idők és a csoport számára.
Ha archaikus szokásaikat veszem számba a cigányoknak, akkor volt olyan terület, amit még ma is gyakorolnak a lókupecség és a ló tolvajlás, ha mást nem is tettek, tudták, hogy a hosszú hadjáratok során hátas és igás ló veszteség harcon kívül is volt elhullásból és azt pótolni kellett, s szabadjára engedett ló is volt bőven, amikor csak a harcos esett el és ezeket a lovakat be lehetett fogni és újra el lehetett adni. Feljegyzések vannak az eddig tárgyalt időszakból arról, hogy a hadseregek lovait azért kellett őrizni és beterelni a városokba, mert a cigányok ellopták volna.
A perzsa királyok szemlélete hasonló volt a szkíta-hun-magyar államvezetési szemlélethez, ezért tudtak e területen sokáig megmaradni és viszonylag hosszú időt eltölteni.

Azt is tudomásul kell venni, hogy a birodalmak határai nem voltak a mai értelemben vett mértékben átjárhatatlanok.
Azt is igazolják ezek a tények, hogy az ókori Mezopotámia területén és a hozzá csatlakozó perem területeken még ma is nagy létszámban élnek cigányok, s ahol a cigányok megfordultak, ott a zsidók is mindenütt jelen vannak napjainkban is, sőt Anatóliában még őslakosnak is számítanak a törökökhöz viszonyítva , mert a török népek először Anatóliában Kr.u.1070-es években jelentek meg. Ezt bizonyítja az a mai tény, hogy Törökországban feltételezik a legnagyobb cigány populációt, amelyet 2-5 millióra becsülnek.
Azért van az, hogy ma is létezik olyan cigány ember, aki azt mondja, hogy Törökországból jöttek az ősei és nem Indiából.
E kis kitérő után próbáljuk meg tovább betölteni a i.e. 330 és Kr.u. 1100 év közötti időszakot.
Biztosak lehetünk abban, hogy az eddig tárgyalt időszakból még kerülnek elő olyan bizonyítékok, hogy lehet még bővíteni az ismeretket.
Tehát megállapítható, hogy a cigányok egyes csoportjainak megjelenése európai területen visszavezethetők egészen a görög-perzsa, macedón és a perzsa háborúk időszakára , s erősen kapcsolódik a cigányság kereskedelemhez való erős vonzódásához. Az is megállapítható, hogy ekkor a perzsa királynak India 360 aranytallért fizetett adó gyanánt, ekkor a cigányok valószínű már behatoltak Indiába is. Ekkorra tehető minden józan számítás szerint a cigányok indiai megjelenése is a hadjáratok és a kereskedelem révén.
Így megállapíthatjuk, hogyan és mikor kerültek az első cigányok Indiába, ahol Kánaánhoz viszonyítva jóval kedvezőbb éghajlati és megélhetési körülmények közé kerültek.

A Perzsa birodalom bukásának is oka egy másik birodalommal vívott élet-halál harc. A harcok során a hadseregeket követve mindkét oldalon megtalálhatók voltak, mert később megtapasztalhattuk részükről a történelmünk során, pl. a török elleni küzdelemben. Ez nem véletlenül alakult ki, a kezdeteket erre a korszakra kell tenni.
A perzsa birodalom bukását a macedón birodalom rövid időszaka követte, amelynek legfőbb személyisége Nagy Sándor király és hadvezér volt. Birodalmát kiterjesztette az egész perzsa birodalomra, amely korában 8 millió négyzetkilométert tett ki. Ez a birodalom Kr.e. 336-323-ig állt fenn, csak Nagy Sándor élete alatt volt életképes. A cigányok megint egy újabb kultúrával kerültek kapcsolatba, de ez sem késztette őket arra, hogy eredeti kultúrájukat feladják. Valószínű, hogy mozgásukban, vándorlásaikban fő mozgató erőt a hadjáratok játszottak. Két lehetséges ok volt számukra, menekültek a harcok elől vagy kiszolgálták a hadseregeket, mert ott volt pénz, mert mindkét oldalon zsoldos hadsereget szerveztek, s a hadizsákmányból is részesültek a katonák.
Nagy Sándor halála után a Macedón birodalom négy nagy egységre bomlott, s cigányság legrégibb életterét a Szelekuida és az egyiptomi fennhatóság alá kerültek.
Természetesen ebben az időszakban is, amelyet hellenisztikus időszaknak is nevezünk, szintén jellemzőek voltak a háborúk és a lázadások. Tehát a cigányság helyzete nem változott.
Ezt az időszakot szintén egy háborúkat hozó időszak váltotta fel, egy újabb birodalom vetett véget a Szelekuida és egyiptomi uralomnak, nevezetesen a római birodalom terjeszkedése és a terjeszkedésüket megakadályozó Pártusok birodalma.
Az ókorban, a Pártus Birodalom (Kr.e. 238 - Kr. u. 226) (Középső Perzsa nyelven: اشکانیان Ashkâniân) volt a Méd Birodalom és Óperzsa Birodalom után, a harmadik iráni királyság a tágabb értelemben vett iráni térségben. A Kaszpi-tengertől dél-keletre, a Kopet Dag hegyei és a Dasht-e-kavir sivatag határolták. A mai Örményország, Irak, Irán, Grúzia, Kelet-Törökország, Kelet-Szíria, Türkmenisztán, Afganisztán, Tádzsikisztán, Pakisztán, Kuvait, a Perzsa-öböl, Szaúd-Arábia partvidéke, Bahrein, Katar, Libanon, Izrael, Palesztina és az Egyesült Arab Emírségek területén feküdt. A birodalmat az Arszakida dinasztia királyai kormányozták. Ők tartották ellenőrzésük alatt az ókori Örményország, Mezopotámia, Irán és Afganisztán legnagyobb részét. Sok háborút folytattak a kelet felé terjeszkedni kívánó Római Birodalommal.
Valójában a helyzet nem változott, mert a Pártus és római hatalom folyamatosan háborút vívott egymás ellen. Maga a Pártus birodalom a Szeleukida birodalommal folytatott harcok során alakult ki. A Római birodalom magába foglalta a cigányok addigi Földközi –tengeri partvidékhez csatlakozó életterét, s magát Egyiptomot is. Így valójában egy hatalmas terület nyílott meg előttük Európa felé is.
Lényeges volt, hogy a cigányok a sajátos és csak rájuk jellemző kultúrájukat ezen birodalom is engedte gyakorolni.
Ebben az időben olyan területek is a Római birodalomhoz tartoztak, amelyen már legalább ezer éve éltek cigányok= hitehagyott zsidók.

Fontos időpont Kr.e. 128- as dátum és év. Baktriát ekkor foglalták el a yuezhik, s a yeuzhi kusán Kr.u. az I. században betör Északnyugat-Indiába és természetesen nyomukban a már itt élő cigányok újabb hulláma is megjelenik velük együtt.
Baktria a Kr.e. 600 és Kr.u. 600 között a kelet és nyugat közti szárazföldi kereskedelem, valamint a vallási eszmék és művészeti stílusok fontos találkozóhelye. Központja Baktra városa (szanszkrit Balhíka, a mai Balkh Afganisztánban).

A Kr.u. IV. században a hephthaliták foglalják el Baktriát, majd 565-ben a nyugati türkök, akik a muzulmán hódításig, a VII. század közepéig uralkodnak Baktria területén.
Ez az időszak nagyon fontos számunkra,mert a cigány kollektív emlékezet a következőket őrizte meg: „A romák eredetéről korábban a köztudatban különböző romantikus elképzelések éltek. Olyan hiedelem is napvilágot látott, amely szerint a romák a fáraó népeként Egyiptomból származnak. /Ezt a tényt a tagadás ellenére már beigazoltuk, hogy ott is jártak./
A romák őshazájának helye az Indiai szubkontinens Észak-nyugati része: Panzsab, állítja a honlap írója és szerzője, egyébként cigány honlap, nyugat-európai.
Sajnálatos, hogy roma testvéreink kiszolgáltatott helyzetben voltak már az Őshazában, azaz Indiában./Tudjuk, most már, hogy ez egy 2200 éves vándorlás egyik állomása, amit a cigányok valódi eredetük eltakarására használnak az általuk jól ismert okoknál fogva./
A cigányok Indiában akkor a mainál is erősebben élő kasztrendszerben a hierarchia legalján éltek, a páriák csoportjába tartoztak, kiszolgálói voltak a felettük állóknak. A lassú és folyamatos elvándorlás a Kr.u. 5.szd.-ban kezdődtek meg/ kollektív emlékezet szerint/ , amely egybeesik a heftaliták megjelenésével a térségben.
A romák elindulásának is külső okai voltak. Ez idő tájt a fehér hunok betörését sejtették, érezték meg ösztönösen, amely távozásra késztette őket/ tartja a kollektív tudatallatti/, amelyek nem voltak mások,mint a heftaliták.

Tehát a romáknak valamikor kellett valamilyen mélyen bevésődött élménnyel rendelkezni a fehér hunokkal szemben, holott egy hun nemzetség segítségével jutottak be Indiába Kr. e. 128-ban, a yuezhik révén a legutolsó hullámban. A fehér hunok valójában a harcias Hephthaliták voltak, akiket a yuezhik örömmel fogadtak. A yuezhik mai napig élnek Indiában és fehér hunokként emlegetik őket is. Így elmondhatjuk, hogy a vándorlások elindulása Indiából egy álokként van jelen a fehér hunok várható betörése, mert a hunokkal korábban is találkoztak, emlékezzünk csak arra,hogy Egyiptomba is a magyarokhoz/hikszoszokhoz/ csapódva érkeztek. Nem igaz, hogy a hunok félelmet keltettek valaha is a cigányokban. Ez ugyanolyan hazugság, mint ahogy tagadják zsidó eredetüket.
Valójában Egyiptomban szembe kerültek a hikszoszokkal, s zsidó-cigány állam honfoglalásakor sok magyart kiirtottak, s zsidó –szír háborúkban is szembe kerültek velük, mert az asszír hadseregben nagyon sok hun harcolt a szírek oldalán. A méd-perzsa háborúkban a perzsa oldalon találhatók voltak hun katonák. Valamennyi közel-keleti ókori háborúban jelen voltak a hunok, ahol a cigányok szintén jelen voltak a szolgáltatásaikat kínálták, többek között a jóslást is a perzsáktól vették át és megélhetési forrásként kezelték a kereskedelem és zenélés mellett.
A második mondvacsinált ok, hogy a türkök 7. századi betörése miatt indultak meg nyugati irányba a vándorlások. Ez is mondvacsinált, mert a cigányok minden vallást követnek, ami a pillanatnyi érdekeiket szolgálja. A két nagy vallást a mohamedánt (iszlám) és a keresztényt is követik. Minden templomban imádkoznak, ha olyan helyre keverednek. Az eredeti ősi vallásukat tagadják, a zsidó vallást.
Ezt valójában senki nem vizsgálta még meg, hogy az eredeti zsidó vallásukat miért nem követik és miért tagadják olyan vehemenciával, ők tudják,hogy miért.
Indiai eredetüket az is megkérdőjelezi, hogy csak a páriák sorában kaphattak helyet- ahogyan ők is emlékeznek rá-, ha viszont valódi, eredeti indiai népesség lett volna, akkor a kasztrendszernek nem csak a legaljára szorultak volna az idők során, hanem több kasztban is kaphattak volna létjogosultságot, mert India akkor is nagyon soknemzetiségű volt, s ezért érthetetlen számomra ez a jelenség.
Évezredeken át csak az lehetett ugyanis hindu, aki a jó karmája révén eleve hindunak született.
Azért sem érthető számomra, hogy a kasztrendszer egy valláshoz kapcsolódik és azt a vallást a cigányok nem vették fel és nem gyakorolják. Tudni illik már ebben az időben kapcsolatba kerültek a hindu vallással - és ha a nyelvből átvettek, akkor a vallási kultúrából is maradnia kellett volna az utókorra-, valamint érintkeztek a mohamedán vallással is pontosan ebben a térségben.
Tehát még inkább nem értem, hogy miért ragaszkodnak az indiai eredethez, mert más helyen azt olvasom, hogy nem tartoznak a kasztok egyikéhez sem, tehát kaszton kívüliek. A kaszton kívüliek csak idegenek lehetnek és a romák vallási szokásaiban az indiai vallásnak semmilyen jelentősebb nyoma nem található. Akik viszont ott megtelepedtek és ott maradtak és cigányhoz hasonlónak tartják őket, érdekes módon követik mindkét indiai vallást, az elvándoroltak és az erőszakkal áttelepítettek viszont nem.
Annál is furcsább, hogy vallási nyomok nincsenek Indiából,holott érintkeztek a visszavándorlások során az ortodoxiával, az iszlámmal, a protestantizmussal és ezen vallásokra áttértek teljes egészében, a hindu vallást pedig indiai eredetük ellenére nem hozták magukkal, de a zsidó vallásból származó cigány marimét viszont hozták magukkal, s mind a mai napig megőrizték ezeket a szokásokat. Valláscserét viszont végrehajtottak, akkor nyelvcserét miért ne hajtottak volna végre, mert az érdekeik ezt kívánták. Sőt önazonosságukat 1971-ben romára változtatták azért, mert s cigány megnevezéshez sok negatív szerintük előítélet tapadt az idők során. Ésszel még ma sem tudják felfogni,hogy nem a cigány név az amihez sok negatívum tapadt, hanem a kultúrájuk az, amit ma is mindenki elutasít a világon mindenütt, mert még az indiai kultúra is elüt a cigány kultúrától mindenben.
Hogy az indiai nyelvekből sok szót átvettek, ugyanígy a 600 éves magyar tartózkodásuk alatt is átvettek legalább ugyannyi magyar szót jövevényszóként, sőt Kr. e. 1800 évektől folyamatosan érintkeztek különböző csoportjaik a hun-magyar törzsekkel , akkor magyar eredetűek a cigányok? Nem magyar eredetűek ugyanúgy, ahogy nem indiai eredetűek. Így a vallási szokásoknak nagy jelentősége van, mert azt tovább megőrzi egy nép, mint a nyelvüket,mert az beépül a kultúrájukba a saját tudatuk ellenőrzése nélkül mindennapi szokássá válva egyes rituálék, amelyet a család tovább örökít a neveléssel.
Egy biztos, hogy a cigányok az asszír birodalom északi részére történő áttelepítésétől kezdve egy India felé való vándorlási hullámot is elindított, majd a cigány történelmi tudatalatti alapján viszont a Kr.u. 5. szd.-ban egy nyugati irányú visszaáramlás kezdődött meg, mégpedig Irán felé,majd a 7.szd.-ban érkezik a második hullámuk ugyanide.
Sokkal valószínűbb,hogy a következők maradtak meg a tudatukban a visszavándorlás okaiként, amelyről történelmi írásos feljegyzések vannak:
Az indiai peripatetikus/ körbejáró/ népek nyugatra vándorlásáról nincsenek pontos ismereteink, de már az ókor végétől elkezdődhetett. Hozzájuk kapcsolódhat az indiai muzsikusok története a Sáhnáméban, a perzsa irodalom leghíresebb alkotásában. Eszerint az 5. században uralkodó Bahram Gur, szászánida pezsa király tízezer indiai zenészt telepített Irán (Perzsia) területére. Ezeknek a cigányoknak zenélni kellett a perzsáknak. Kaptak tőle tehenet,szamarat és vetőmagot,hogy termeljenek, valószínű,hogy földet is. Nos ezek a szorgalmas cigányok felélték a vetőmagot és visszamentek a királyi udvarba újat kérni. Na nem kaptak. Vándorzenészként működtek tovább és loptak lótól kezdve mindent már ebben az időben, de erről korábbi feljegyzések is vannak. Az 5.szd.-ban a kereskedők voltak a fő információ hordozók és ők vihették tovább,hogy a perzsák igényt tartanak zenészekre és ezért indult meg a visszavándorlás,mert az ott élő cigányok valószínű letelepedtek és fő foglalkozásuk nem a zenélés volt.
Az Indiában élő cigányok nem léteznének olyan nagy számban,ha mind elvándoroltak volna és ott is szegregáltan/elkülönülten és körbe vándorolva/ élnek, kaszton kívüliek.
De a vándorlásuk nem állt meg itt az idők során.
Később is kerültek különböző indiai népcsoportok Iránba, ahol maradtak a Kr.e. 720-as években ide deportált és letelepedett cigányok közül is és ezek egymással keveredtek a későbbiek folyamán.
A 7-8. századtól kezdve az Iránban élő Indiából kitelepített cigány népcsoportok több irányba folytatták a vándorlást. Egy részük Kis-Ázsiába, az örmények vidékére (a mai Kelet-Törökországba) költözött, ahol felvették a kereszténységet.
A terület akkor a Bizánci Birodalomhoz tartozott, és a bizánci krónikák a 9. századtól már említik a keleti szélek vándorait, akiket az atszinganosz („érinthetetlen”) kis-ázsiai eretnek mozgalom nevéből „tszinganoszoknak” neveznek. Sőt írásos emlékek szerint 810-ben mágiával és jóslással foglalkozó tszinganoszok jelentek meg magában Konstantinápolyban, a birodalom fővárosában is.
A cigányok másik csoportja délnek fordult és a Közel-Kelet, majd Észak-Afrika felé vette az irányt. Az ő leszármazottaik a mai „arab cigányok”. Három fő csoportjuk van: a navarok, a halebek és a gagarok. Önmagukat valamennyien a dom népnévvel jelölik. Cigány nyelvükben számos arab jövevényszó van. Jelentős részük lovaskocsikban lakik és szolgáltató vándoréletet él (zenélés, mutatványosság, fémművesség).
Észak-Afrikából a 9-10. században elérhették Spanyolországot, amely abban az időben arab uralom alatt állt. Spanyolország jelentős számú cigány lakossága, a gitanók ma is afrikai eredetűnek vallják magukat.
Leszögezhetjük ,hogy a 9.szd.-ban már a cigányok ott voltak Európa déli és dél-keleti kapujában készen arra, hogy meghódítsák maguk számára a térséget, amelyről már korábban a hadjáratok során már szereztek információkat.
Iránból a cigányok elvándorlása , ami az 5. szd.-ban kezdődött, s az folyamatosan tart a 13.századig.
A vándorlásoknak a 11. században lökést adott az oszmán törökök megjelenése és állandó támadásai a Bizánci birodalom ellen, amelynek területe már európai részeket is érintett.
Az oszmán-török nyomásra már a 11. században görög területeken is megjelentek a cigányok és itt már bekapcsolódhatunk az eredeti műbe, mert elértek nagy számban európai területeket is a cigányok.

Válasz

Tisztelt Olvasók!

Folytatom a romák eredetének és történelmének feltárását

Újabb mennyiséget tudok közreadni.

A folytatás:

A FÜGGETLEN IZRAEL/ CIGÁNY ÁLLAM/ TÖRTÉNELME

Izraeli Királyság (Kr. e. 931 – Kr. e. 723) uralkodói:
Portré Uralkodó neve Uralkodása ideje Megjegyzés
יְרָבְעָם Jerovám I. Jeroboám
i. e. 931. – i. e. 910.

נָדָב Nádáv Nádáb
i. e. 910. – i. e. 909.

בַּעֲ‏‏שָׁא Baasá Baása
i. e. 909. – i. e. 886.

אֵלָה Élá Éla
i. e. 886. – i. e. 885.

- זִמְרִי Zimrí Zimri
i. e. 885. – i. e. 885.

- תִּבְנִי Tivní Tibni
i. e. 885. – i. e. 885.

עָמְרִי Omrí Omri
ellenkirály: i. e. 885.
egyedur.: i. e. 880 – i. e. 874.

אֵחְאָב Acháv (Akháv/Aháv) Akháb
i. e. 874. – i. e. 845.

אֲחַזְיָהוּ / אֲחַזְיָה Ahazjá / Ahazjáhú Akházia (* Kr. e. 870 k.)
i. e. 845. – i. e. 852.

יוֹרָם Jórám Jórám
i. e. 852. – i. e. 841.

יֵהוּא Jéhú Jéhu
i. e. 841. – i. e. 814.

יְהוֹאָחָז Jehóáház Joáház
i. e. 814. – i. e. 798.

יוֹאָש Jóás Joás
i. e. 798. – i. e. 782.

יְרָבְעָם Jerovám II. Jeroboám
társuralkodó: i. e. 793.
király: i. e. 782. – i. e. 753.

זְכַרְיָה Zecharjá Zakariás
i. e. 753. – i. e. 752.

- ‏‏שַׁלּוּם Sallúm Sallum
i. e. 752. – i. e. 752.

מְנַחֵם Menachém Menáhem
i. e. 752. – i. e. 742.

פְּקַחְיָה Pekahjá Pekahja
i. e. 742. – i. e. 740.

פֶּקַח Pekach Pekah
ellenkirály: i. e. 752. (Gileádban)
egyeduralkodó.: i. e. 740. – i. e. 732.

הוֹ‏‏שֵׁעַ Hóséa Hóseás
i. e. 732. – i. e. 723.



A ketté szakadt országban az Egyiptomból hazatért IZRAELITA I. Jeroboám lett az első cigány királyság első királya . Az első cigánykirály I.Jeroboám Kr.e. 931-910-ig uralkodott 10 cigány törzs felett, akik a zsidókkal éltek együtt több mint ezer évet és zsidó vallásúak voltak eleddig.
Nyelvük és írásuk is a héber volt.
Az uralkodása meghatározó tényezővé vált a cigányság jövőjét illetően. Ezért is kell ezzel részletesebben foglakoznunk, mert két önmagát nemzetek és népek fölötti,transznacionális néppel,rossz értelemben vett úgy nevezett két árja néppel kiemelten kell foglalkozni, különösen akkor,amikor majd az emberiség történelmében jelentkezik egy harmadik árja nép, a germán/német/, aki az árja kifejezést lealacsonyította a XX. században. Valójában az izraeliták/zsidók,cigányok,germánok/ nem az árja népek közé tartozik, sem genetikai, sem kulturális azonosság nincs az izraeliták színrelépését megelőző árja népekkel, mert az igazi árja népek azért nevezték magukat árjáknak, mert ez a mai szóhasználat szerint a nemes/ jó/ embert takarta, ezzel szemben helyezkedtek el a kultúra vonatkozásában megjelenésükkel a zsidók, később a cigányok és még később a germánok, akik az ősi árjákhoz viszonyítva a rosszat,a nem emberit képviselik, de azért ők tartják csak magukat embernek.
Valójában e három nép nem árja nép, az ősi árja népek az ősműveltséget hordozták, ahol az árja szót soha nem lehetett összekapcsolni a faj és vallási gyűlölettel.
Ez azért is fontos, mert egy tőről fakadó két árja nép egy hazában nem fért meg, sőt háborúkat vívtak egymás ellen, tehát faj a faj ellen, testvér a testvér ellen. Ez annál is szomorúbb, hogy ők biztosan tudták már akkor, hogy ők vér szerinti testvérek, ami minősíti ezeket a transznacionális / nemzetek /feletti/népeket, amelyet nyíltan nem restellenek még kinyilatkoztatni ott sem, ahol kisebbségként még labdába sem szabadna rúgniuk,mert tudniuk kellene évezredes tapasztalataikból, hogy ezzel mérhetetlen ellenszenvet váltanak ki mindenütt, ahol kisebbségben vannak. Sajnos ez az emberi faj olyan, hogy saját hibájából sem tud tanulni soha, amely mérhetetlen butaságra és barbárságra vall.
Sajnos ez a butaság és barbárság még ma is nyomon követhető mindennapi megnyilvánulásaikban és tetteikben kiütköznek.
De a lényeg most I.Jeroboám cigány király uralkodása.
Jeroboám, Salamon egykori szolgája - akit a Dávid háza ellen fellázadt tíz izráeli/cigány/ törzs ültetett trónra - helyzeténél fogva bölcs reformokat hozhatott volna mind polgári, mind vallási vonatkozásban. Salamon uralkodása idején tehetségesnek és józan ítélőképességűnek mutatkozott. Hűséges szolgálata alatt szerzett ismeretei alkalmassá tették megfontolt uralkodásra. Jeroboám azonban nem Istenre támaszkodott.
Jeroboám a legjobban attól félt, hogy a Dávid trónján ülő uralkodók majd egyszer a maguk oldalára állítják alattvalóit. Úgy okoskodott, ha a tíz törzs gyakran ellátogathat a zsidó állam ősi székhelyére - ahol a templomi szolgálatok továbbra is úgy folytak, mint Salamon uralkodása éveiben -, sokan hajlandók lesznek a Jeruzsálemben összpontosuló kormányzatnak tett hűségfogadalmuk megújítására. Miután megbeszélést folytatott tanácsadóival, elhatározta, hogy vakmerő lépéssel, amennyire lehet, csökkenti az uralkodása elleni lázadás lehetőségét. Ezért két istentiszteleti központot állított fel újonnan alakult birodalmának határain belül: az egyiket Bételben, a másikat Dánban. A tíz törzset pedig felszólította, hogy Jeruzsálem helyett ezeken a helyeken gyűljön össze istentiszteletre.
Az áthelyezés intézése közben Jeroboámnak arra is volt gondja, hogy a láthatatlan Isten jelenlétét valamilyen látható ábrázolással szimbolizálva hasson a zsidók/cigányok képzeletére. Csináltatott két aranyborjút, és ezeket a kijelölt istentiszteleti központok szentélyében helyezték el. Az istenség ábrázolásával azonban Jeroboám áthágta Jahve világos parancsát: "Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot... Ne imádd és ne tiszteld azokat" .
Jeroboám annyira szerette volna a tíz törzset távol tartani Jeruzsálemtől, hogy szem elől tévesztette tervének alapvető gyengeségét. Nem gondolta meg, milyen nagy veszélynek teszi ki Izráelt, ha elébük állítja az istenséget szimbolizáló bálványt, amelyet őseik jól ismertek az egyiptomi szolgaság századaiban.
Amikor Jeroboám nem sokkal ez előtt Egyiptomban tartózkodott /miután első lázadása Salamon ellen kisiklott/, megtanulhatta volna, mily ostoba dolog ilyen pogány ábrázolásokat a nép elé helyezni. Szándéka, hogy a nép felhagyjon a szent város évenkénti meglátogatásával, erre az oktalan intézkedésre késztette. "Eleget jártatok már Jeruzsálembe! - hangoztatta -. Itt vannak isteneid, ó Izráel, akik kihoztak téged Egyiptomból" . Tehát arra biztatta őket, hogy hajoljanak meg az arany bálványok előtt, és fogadjanak el idegen istentiszteleti formákat a Mózesi normákkal szemben.
A király megpróbálta rávenni a birodalmában élő lévitákat, hogy teljesítsenek papi szolgálatot az újonnan emelt bételi és dáni szentélyekben. De próbálkozása nem járt sikerrel, ezért kénytelen volt "a nép köréből" papokká emelni férfiakat . Sok hűséges zsidó - köztük számos lévita - megrémülve a kilátásoktól, Jeruzsálembe menekült, ahol a menny kívánalmai szerint tarthattak istentiszteletet/ Lévi Törzse volt a papi törzs, amely Júdeához csatlakozott/.
"Elrendelt Jeroboám egy ünnepet is a nyolcadik hónap tizenötödik napján, a Júdában tartott ünnepnek megfelelően, és áldozott az oltáron. Ugyanígy járt el Bételben is; áldozatot mutatott be a borjúknak, amelyeket készíttetett. Bételben is papokat rendelt az áldozóhalmokra, amelyeket berendezett" .
A király merészen szembeszegült Istennel. Félretette rendelkezéseit, s ezzel került szembe a júdeai két törzzsel és a papi törzzsel, amely jelentős szerepet játszott az egységes Izrael felbomlásában.


Jeroboám huszonkét évig tartó zűrzavaros uralkodása végén Abijjával, Roboám utódjával vívott küzdelemben végzetes vereséget szenvedett. Nem is tudta többé Jeroboám összeszedni az erejét Abijja idejében és meghalt.
Jeroboám uralkodása alatt elkezdődött hitehagyás egyre erősödött, míg a későbbiekben Izráel országának teljes összeomlását okozta a szentírás szerint. A valóságban az asszír támadás és győzelem semmisítette meg később Izraelt.

Jeroboámot Nadab (Nádáb) (i.e. 910—909) lett Izrael királya. Nadab I. Jerobeám fia volt. Két éves regnálás után Bása került a trónra és a népirtáson kívül a királyok és családjaik irtása is bekerült a történelmükbe.
Bása (Baasá) (i.e. 909—889) Izrael királya uralkodásának kezdete. Bása úgy került trónra, hogy fellázadt Nadab ellen, Gibbetónnál legyőzte, majd Jeroboám egész családját és nemzetségét kiirtotta.
Ela (Élá) (i.e. 886—885) Izrael királya, Bása fia uralkodásának kezdete. Zimri, a harciszekerek felének parancsnoka azonban összeesküvést sző ellene és Tircában megöli őt. Ezután Bása egész családját kiírtja.
Zimri uralma Izraelben. Zimri uralma mindössze hét napig tart, mert Izrael hadserege éppen hadbaszállt a filiszteusok által megszállt Gibbeton ellen. Amint a sereg meghallotta, hogy Zimri megölte Elát, királlyá választotta a sereg fővezérét, Omrit.
Omri (i.e. 885—874) Izrael királyának trónralépése. Hat évig uralkodik Tircában, majd megvesz egy dombot és ott felépíti Szamaria városát.
Acháb (Aháb) (i.e. 874—853) Izrael királya uralkodásának kezdete. Szidón királyának, Etbaalnak a lányát, Izebelt veszi feleségül és Szamariában épít egy templomot Baálnak.
Néhány fontos momentum azért kiemelendő uralkodásának idejéből. Egyik ilyen a nyelvhasználat és az írás, amelynek kézzelfogható és régészeti bizonyítékai is vannak, nem csak csupán feltételezések.
Akháb cigány király tárházából majdnem száz feliratos cserépdarab került elő Szamária városában, melyek a királyi kincstár olajra és borra vonatkozó adófeljegyzéseit tartalmazzák. Ezek a jelentéktelennek tűnő feljegyzések nagyon is értékesek, ugyanis az i.e. IX. század héber nyelvének szókincsével, nyelvtanával, írásmódjával ismertetnek meg bennünket. A személynevek is jól mutatják az Akháb korát jellemző vallási keveredést, ugyanis majdnem ugyanannyi név kapcsolatos Baál nevével, mint amennyi Jehováéval. Olyan jólismert neveket találunk itt, mint Abi, Baál, Baálzamár, Baálazakar, Baálmeoni, MéribBaál, és Baála. A Jehova nevét tartalmazó elnevezések között szerepel pl. Jedája, Jéhójada, Semária és mások.
Emellett mégis a legfontosabbak egyike az, hogy az írás héber volt a cigány király udvarában, így nyelvhasználat is más feltételezést nem lehet,hogy szintén héber volt.

Ezek a személynevek árulkodnak az Akháb korában uralkodó vallási állapotokról, amelyek megreformálásáért Illés oly kitartóan küzdött; ugyanakkor alátámasztják a próféta megerősítésére elhangzott isteni kijelentést, miszerint sokan nem hajtottak térdet Baálnak , de erről neki korábban nem volt tudomása. A samáriai cserepek azonban azt mutatják, hogy ugyanannyi szülő adott gyermekének Jehovára utaló nevet, mint ahányan Baálhoz kapcsolódót.
Jeroboam király által bevezetett aranyborjúként szemléltetett isten 46 év alatt a következő eredményt hozta a cigányok őseinek képzeteiben,tudatában, amelyet egy Akháb korabeli írástöredék szemléltet:
Bár az aranyborjúk már rég eltűntek, egy Akháb korában élt szegénysorú polgár neve arról tanúskodik, hogy az emberek Jehovát abban az időben borjúnak képzelték a bétheli és dáni szobrok hatására.
A harmadik fontos dolog, amit mindenféleképpen meg kell jegyeznünk, az pediglen a következő megjegyzéshez párosul:
Jelenlegi kutatások azt mondják a cigányokról, hogy semmit nem hagytak maguk után az utókor számára. Innentől kezdve nem igaz, mert egy hazug kép, az indiai származás elmélet ezeket a kézzel fogható tényeket nem veszik figyelembe és tagadják a cigányok zsidó felmenőiket. A zsidók tagadják,hogy a cigányok ősei Akkád törzs eredetre vezetnek vissza, s az akkádokból kiváló héber törzs a közös ősük, ami nem más mint történelem hamisítás, s tagadják azt is , hogy az elveszett tíz törzs, azok a cigányok és mind a mai napig diaszpórában/ a világban szétszórtan / élnek, mint a zsidók.
Ennek ellentmond,hogy Samáriát Omri kezdte el építeni és Akháb folytatja , amelynek szintén vannak kézzel fogható bizonyítékai, amelyek a következők:
Az ő uralkodásának idejére tehető a bálványimádást ostorozó Illés próféta működése. Szövetséget köt Júda királyával, Jehosafáttal Arám (Damaszkusz) ellen, de a Rámótnál vívott csatában halálos sebet kap.
Achaszjá (Ahazjá) (i.e. 853—852) Izrael királya uralkodása. Beteg volt, két évig uralkodott.
Jorám (Jórám) (i.e. 852—841) Izrael királya és uralkodása. Benhadad, Damaszkusz királya megtámadja Izraelt és ostrom alá veszi Szamariát. Elizeus próféta megjövendöli Szamaria megmenekülését, majd amikor ellátogat Damaszkuszba, megjövendöli, hogy Benhadad halála után Házáél, Damaszkusz királya meg fogja támadni Izraelt. Mesa, Moáb királya fellázadt ellene, de az izraeli és júdai koalíciós sereg győzelme ellenére is sikerült megőriznie hatalmát. Miután Achaszjával, Júda királyával szövetségben Rámót-Gileádnál vereséget szenved a damaszkuszi Házáéltól és a csatában megsebesül, hazatérve Jéhu, az egyik katonai parancsnoka Jiszreelben megöli.
I.e. 841-ben Jéhu (i.e. 841—814) Izrael királyának trónralépése. Jorám megölése után Jiszreelben megölette Acháb feleségét, Jorám anyját, Izebelt, majd Szamariában Acháb mind a hetven fiát. Ezután a Baál-templomban lemészároltatja Baál összes hívét. Házáélnak, Damaszkusz királyának sikerül elszakítania Izraeltől minden a Jordántól keletre fekvő területét.
I.e. 841-ben III. Sulmánu-asarédu asszír királynak a damaszkuszi Házáél ellen vezetett hadjárata során Jéhu is behódol az asszíroknak.
I.e. 814 Joachász (Joáház) (i.e. 814—798) Izrael királyának trónralépése. Uralkodása idején Házáél Damaszkusz királya, majd fia Benhadad is hódoltatja Izraelt.
798-ban Joás (i.e. 798—783) lépett a trónra Izrael királyaként. Joachász fia volt, és sikerül háromszor is legyőznie Benhadadot, Damaszkusz királyát és visszafoglalni tőle Izrael városait. Uralkodása alatt hal meg Elizeus próféta.
796-ban Amacjá Júdea királya háborúba keveredik Jóással, Izrael királyával, de Bét-Semesnél vereséget szenved és maga is fogságba esik. Joás ezután kirabolja Jeruzsálemet.
783 –ban II. Jerobeám (i.e. 783—743) apját a trónon. Ő helyreállítja Izrael határait.
743 Zecharja (Zakariás) (i.e. 743) Izrael királyának uralkodása. Hat hónapig uralkodott, mivel Sallum Jibleámnál megölte.
743 Sallum (i.e. 743) Izrael királyának uralkodása. Egy hónapig volt király, mert Menahem felvonult ellene Tircából és Szamariában megölte őt.
743-as évben 3.királyként Menachem (Menahém) (i.e. 743—738) Izrael királyának trónralépése. I.e. 738-ban III. Tukulti-apil-Ésarra (bibliai Pul, vagy Tiglatpilezer) asszír király (i.e. 745—727) seregei a tengerparton egészen Türoszig nyomulnak előre. Menachem 100 talentum ezüstöt fizet neki hadisarcként.
738 Pekachja (i.e. 738—737) Izrael királyának trónralépése. Fegyverhordozója, Pekach Szamariában megölte őt.
737 Pekach (i.e. 737—732) Izrael királyának trónralépése. III. Tukulti-apil-Ésarra asszír király seregei i.e. 734—732 között egészen az egyiptomi határig jutnak és egészen Damaszkuszig hódoltatják a Levante királyságait. Izraelről leválasztanak és asszír tartománnyá szerveznek három területet: Dórt, Megiddót és Gileádot. Izrael lakosságának jelentős részét áttelepítik az Asszír Birodalom más területeire (a 10 elveszett törzs).
Itt egy pillanatra meg kell állnunk. A cigányság szétszórásának kezdeteit kell itt felfedeznünk.
De még tovább vissza kell tekintenünk , az a meggyőződés kell ,hogy bárkiben kialakuljon. Amint látjuk, alig van olyan uralkodó, aki ne vívott volna győztes és vesztes háborút. A vesztes háborúk mindig azzal jártak, hogy sok cigány őst lemészároltak és sokukat pedig elhurcolták rabszolgának a környező népek győztes hadseregei.
Eljutottunk a végkifejletig,az utolsó cigány király uralkodásáig.
Hósea (i.e. 732—724 uralkodott) Izrael ( cigány)királyként. V. Sulmánu-asarédu (i.e. 726—722) asszír király uralkodása idején Hósea fellázadt Asszíria ellen és Egyiptommal szövetkezett. Az asszírok felvonulnak Szamaria ellen és három éven keresztül ostromolják.
A háború végkifejlete pedig az, hogy i.e. 722-ben Szamaria elesett. Az asszírok elfoglalják a várost.
721 –ben V. Sulmánu-asarédu asszír király halála után Szamaria egy a szíriai Hamattól egészen Egyiptomig formálódó asszír ellenes koalíció tagjaként fellázadt Asszíria ellen. Az új asszír király, II. Sarrukín (i.e. 721—705) 721-ben és 720-ban a Levantéba vezetett hadjáratán elfoglalta Szamariát, majd Izrael lakosságának (a tíz északi törzs) jelentős részét a birodalom más területeire telepítette át. Helyükre idegen népeket hozott (a szamaritánusok eredete). Izrael területének maradékából Szamaria központtal tartományt szervezett.
Itt szűnt meg Izrael/cigány állam / függetlensége, amely területen állami léte visszaállítására 2000 évet kell majd várniuk. Ugyanis a függetlenség elvesztése nem jelenti az állam megszűnését és az állampolgárság elvesztését, mert mi magyarok sem léteznénk a 250 éves török és a 400 éves Habsburg-zsidó, valamint a közel 50 éves szovjet- zsidó uralom után.

Válasz

Tisztelt Olvasók!

Újabb fejezetével bírkóztam meg a romák eredetét illetően.

Az előző részt, amit közzé tettem, a tízparancsolatakkal és néhány sorral fejeztem be. ezt folytatom most oly mértékben, amit át tudok küldeni.

A folytatás:

A Tizparancsolat a Tóra alapja, amely törvénnyé lépett elő és ma is Izrael állam jogalkalmazásának és törvénykezésének alapja a Talmuddal együtt.
Mózes Kánaán előtt törvényt és erkölcsi normákat kapott Jahvétól, s megerősítették az Isten és Izraeliták szövetségét és itt áll az államalapítás előtt.
Kánaán földjén az izraeliták első kelet felől érkező csoportjai és a kánaiták hét törzse élt. Az izraeliták még Ábrahám hívők voltak, nem pedig Mózes hitűek.
Megkezdődött Kánaán elfoglalása és az Ábrahám hitűek áttérítése a Mózesi tanokra, amely nem volt konfliktus mentes.

AZ IZRAELITÁK HONFOGLALASA

Az egyiptomi fogságból való szabadulás után egy hosszadalmas, 40 évig tartó vándorlás következett Izrael életében. Isten Mózesen keresztül vezette a népet a pusztán át egészen Kánaánig, amely az Isten által megígért gazdag föld.
A pusztai vándorlást követően és a honfoglalási harcok ideje alatt Izrael népe Gilgálban táborozott (nem messze Jerikótól, a Jordán mellett).
A gilgáli táborozás során Izrael ténylegesen felkészült arra, hogy mint Isten választott népe élhessen Kánaánban. 40 éven keresztül, amíg a lázadó és hitetlen nemzedék meg nem halt a pusztában, nem gyakorolták a körülmetélkedést, a szövetségkötés jelét. Ugyanis Isten szövetséget kötött népével, hogy beviszi őket a „tejjel-mézzel folyó” földre.

Bevonulás Kánaánba

Nincs megadva, hogy mennyi ideig tartott Kánaán elfoglalása és felosztása. Annak feltételezésével, hogy Józsué kb. Kálebbel egyidős lehetett, a Józsué könyvében leírt események idejét 25-30 évre becsülik.
Palesztina területének elfoglalása két részben történt.

• Mózes ideje alatt:
A Jordán árok keleti oldalán, a Hermon- hegytől a Holt-tenger melletti Arnon völgyig húzódó sáv.

• Józsué ideje alatt:
Nyugati országrész, délen Kádes-Barneától, vagy a még távolabbi Negev-sivatagtól egészen az északon fekvő Hermon- hegy alatti Libanon völgyig.

Mózes életében a keleti országrészen amorita települések voltak: Szihón és Óg királyok országai (az Arnon folyótól a Jabbók folyóig). Velük találta szembe magát Mózes. Mózes ideje alatt megkezdődött a Mózesi hitre történő áttérítése az Ábrahám hívőknek az elfoglalt területeken. Amennyiben nem voltak hajlandók áttérni a Mózesi hitre, kegyetlenül legyilkolták őket is, mint az ellenálló kánaitákat is. Természetesen a kánaiták ellenálltak a behatoló izraelitáknak és fegyveresen vették fel a harcot ellenük. Mózes eközben meghalt , vezető szerepet Józsué kapta meg és folytatta a honfoglalást.

Józsué Mózes gyámkodása alatt kapott kiképzést a vezetésre, és felkészítést az ígéret földjének birtokba vételére. Isten Józsuét is hasonlóan készítette fel a honfoglalásra. Isten elhívta Őt, ember formájában jelent meg neki, és a Jordán is kettévált előtte, mint Mózesnél a tenger, hogy tudatosítsa benne isteni elhívását. Amikor Józsué átvette Izrael vezetését, ígéretet kapott Rúben, Gád és Manassé törzsétől, hogy kiveszik részüket a honfoglalási harcokból, jóllehet ők még Mózes halála előtt megkapták örökségül a Jordántól keletre eső területet.

Izrael nem katonai, stratégiai megfontolások alapján készült fel a harcra, hanem egyszerűen az Úr parancsának engedelmeskedett. Háborúkban elpusztítottak sok várost a közel negyven év alatt. Lakóit lemészárolták, népirtást elkövetve.



E harcok során Gibeon lakói ravasz tervet eszeltek ki. Szakadt, elnyűtt ruhákba öltöztek, száraz kenyeret tettek batyuikba, így mentek Gilgálba, mintha messzi földről jöttek volna. Kijelentették, hogy ők is Izrael Istenét félik és felajánlották szolgálatukat, ha Józsué szövetségre lép velük. Mivel Izrael vezetői nem kérték ki az Úr tanácsát, létrejött a békeszerződés a gibeóniakkal. 3 nap múlva felfedték magukat… Az Izraeliek nem szegték meg a szerződést, hanem szolgákká tették a gibeóniakat. Ők gondoskodtak a tábor fával és vízzel történő ellátásáról. [Jeruzsálem királya támadást indít Gibeon ellen a szövetségeseivel, de Jozsué Makkédáig üldözi vissza őket. Isten meg jégesőt bocsát rájuk, s így több ember hal meg, mint amennyit az izraeliek lemészároltak.]

Kánaán északi részének a meghódítása során az izraelitákkal szembeni ellenállást Jábin, Hácór királya szervezte, aki nagyszámú hadi szekeret vonultatott fel Józsué ellen. Méróm vizénél nagy ütközet volt, ahol a kánaániták szövetsége döntő vereséget szenvedett. Lovaik és harci kocsijaik egyaránt megsemmisültek, Hácór városát földig lerombolták és fölégették. További galileai városok lerombolásáról nincs tudomásunk.


A honfoglalási harcok során Józsuának olyan mértékben sikerült leigázni az elfoglalt területen élt lakosságot, hogy a harcokat követő béke idején az izraeliták le tudtak telepedni az ígéret földjén és megkezdődött a 13 törzs között a területek felosztása.


Kánaán felosztása

A honfoglalás befejeztével az izraeli törzsek felosztották az országot maguk között. Józsuénak Isten meghagyta, hogy ossza szét az elfoglalt földet kilenc és fél törzs között. Rúben, Gád és a Manassé törzs fele már megkapták az őket illető részt Mózestől és Eleázártól a Jordán keleti partján

Rúben: Szihón király országát kapta, az Arnon- pataktól északra eső területet, a Holt- tenger mellékét.

Gád nemzetsége kapta meg a Jordán keleti vidékét és Gileád hegyvidékének déli részét.

Manassé: József fia törzsének fele Gileád északi részét és Básánt, Óg király országát kapta örökségül.

Júda öröksége volt a Sós-tenger nyugati melléke teljes hosszában Jeruzsálemtől Kádés-Barnea határáig, nyugaton pedig a filiszteusok földje is a Földközi-tenger partjáig.

Benjámin nemzetsége Júda északi határa mellett kapott örökséget, Jordántól nyugatra eső hegyvidék területét a Jeruzsálem környéki hegyekkel.

Simeon törzse Júda déli határa mentén kapott Júda öröksége területén belül osztályrészt, Beérseba környékén.

Dán: Ajjálón és Ekrón környéke, a filiszteusok és Benjámin területe mellett.

Efraim: samáriai hegyvidék déli részén, a Nagy árok nyugati szakadékától a Földközi-tengerig, északon a Káná –patakig.

Manassé: A Jordán keleti partvidékén kívül a nyugati országrész, Samária vidékének középső része.

Issakár: Manassé határvidéke és az Esderelón síkságának gazdag területe.

Ásér: Kármel déli lejtőjétől a Tíruszig terjedő tengerparti melléke.

Naftáli: Felső- Galilea területe, a Tibériés- tótól északnyugatra eső vidék.

Zebulon: Issakártól északra, Alsó-Galilea termékeny területén.

Lévi: Nem kapott területi örökséget. Az egész ország területén elosztva, az istentisztelet szolgálatában álltak. Lakóhelyül Isten 48 várost rendelt ki a különböző törzsek birtokán, legelőkkel és kertekkel. A lévitavárosok közül hat várost menedékvárosul jelöltek ki.





Néhány tudnivaló.

• Siló lett Izrael vallási központja.
• Az ígéret földjére való megérkezést a körülmetélkedés, a páska megünneplése és a manna megszűnése is jelezte.
• A kánaáni népek nem szerveződtek egységes politikai hatalommá. Amikor hódító hadseregek vonultak át Kánaánon, ezek a városok inkább sarcot fizettek, mintsem hogy fegyveresen szembeszálljanak egy nagyhatalommal. De amikor egy nemzet akarta megszállni az országot, mint ahogy azt Józsué vezetésével Izrael tette, akkor ezek a városállamok szövetségbe tömörültek, hogy közös erővel álljanak ellen a hódítóknak.
• A kánaániak sokistenhivők voltak. Mózes határozottan utasította népét, hogy irtsák ki a kánaánitákat, nem csupán romlottságuk büntetéseként, hanem azért is, hogy meg ne fertőzzék Isten választott népét. Csak részben teljesítik Isten parancsát.
• A Jordánon való átkelés Jerikóval szemben történt, tehát kb. 8 km-re északra a Holt –tengertől. Józsué utasítására 12 követ helyeztek el a Jordán medrében azon a helyen, ahol a papok a szövetség ládájával álltak, miközben a nép átkelt a száraz folyómedren. A másik emlékeztető kőhalmot Gilgálban állították fel, a Jordánból hozott 12 kőből.
• Jerikó, Aj és Bétel bevétele után Izrael fiai oltárt építettek az Ébál- hegyen hogy a mózesi rendtartások szerint áldozatot mutassanak be az Úrnak. Józsué ekkor elkészítette a mózesi törvények másolatát. Izrael népét két csoportra osztották. A nép egyik fele az Ébál hegyén állt, a másik fele pedig a Garizim- hegyen, arccal a középen levő szövetség ládája felé fordulva. Így olvasták fel a népnek a mózesi törvényeket.


Az i.e.1200 évek elejétől az i.e.1047. -ig tartó időszakban az izraelita törzsek a papi/levi/ törzsének irányításával laza törzsszövetségben éltek.
A 12 törzs összevonásával a Kr. e. 11. században alakult ki az egységes zsidó állam .

A Kréta irányából érkező, új hazát kereső filiszteusok , akiknek előőrseivel már a honfoglalás kori harcokban is találkoztunk, Jozsúé harcolt is ellenük, újabb hullámai érkezhettek .A két nép folyamatos ellentétben állt a filiszteusok terjeszkedése miatt. A veszély hatására Kr. e. 1023-ban Saul király megválasztásával a zsidó törzsszövetséget erősebb vezetés alá vonták.
Az egységes Izraeli Királyság első uralkodója, Saul nem építette ki az állami élet intézményeit, a törzsszövetség szokásai megmaradtak, csak állandó hadsereg alakult ki. Valójában így egy hadikirályság jött létre.

Saul trónörököse fia, Esbaál volt, de a trónöröklés elve nem volt kötelező, így Dávid Júdea királya lett Hebronban. Esbaal egy ideig még a többi törzs fölött uralkodott, de mindössze két évig, mert cselekvésre képtelen és gyenge uralkodó volt. Két tisztje meggyilkolta, és Dávid lett egész Izrael királya. A filiszteusok nemsokára megtámadták Izraelt, ám Dávid seregétől vereséget szenvedtek.

Dávid az új fővárosba, Jeruzsálembe költözött (és a frigyládát is ide hozatta át Hebronból), ahol később Arauna jebuzeus származású személytől vásárolt a Moria-hegy tetején egy sík területet. Itt fia Salamon templomot emelt az Úr tiszteletére és elhelyezte benne a Hebronból idehozott Frigyládát, Isten és Izrael népe szövetségének szent szimbólumát. Dávid elérte célját és Jeruzsálemet a birodalom politikai központjává tette. Uralkodása alatt Palesztina további városállamainak meghódításával megnövelte Izrael területét, amely ekkor már nem a törzsszövetséget – amelynek tagjai Palesztina térségének egy részét elfoglalták –, hanem a földrajzi egységet jelentette.
Meg kell említni Dávid tevékenységei között négy eseményt, ami a nevéhez kapcsolódik és elégedetlenséget szított királyságában. Ezek:
A népszámlálás elrendelése és végrehajtása.
A kötelező katonai szolgálat bevezetése.
A kötelező közmunka bevezetése.
Az új közigazgatás bevezetése.
Ezek az intézkedései belső ellenállást váltottak ki, amely erjedés fia Salamon uralkodása után teljesedett ki és végül elvezetett az egységes királyság kettéválásig.
Dávidot fia Salamon követte a trónon, aki kb. Kr. e. 970-931-ig uralkodott. Ő szintén Moria hegyét választotta és felépítette a zsidóság legfontosabb helyét, a jeruzsálemi Első Templomot, amely Jeruzsálemet a Jahve-kultusz központjává emelte.
Dávidhoz és Salamonhoz kötik legtöbbször Izrael utolsó nagy politikai, szellemi és vallási virágzását. Rájuk hivatkoznak a későbbi korok prófétái és az egyesítési törekvések képviselői.
SALAMON KIRÁLY utolsó cigány és zsidó uralkodó

Nátán próféta és Bát-Seva közbelépése következtében a halála közeledtét érző Dávid király úgy döntött, hogy rendelkezik kisebb fiának, Salamonnak, királlyá nyilvánításáról, királlyá való felkenéséről. Ennek az aktusnak még Dávid életében meg kellett történni, s nem másik fia, Hágit, a másik királyné gyermeke, Ádonijá fogja Dávidot követni a trónon. Tudjuk, hogy Ádonijá egyfajta államcsínyt hajtott végre, amelyet több magas rangú személyiség, a hadsereg parancsnok, Joáv, C'rujá fia, Evjátár, a főpap, és mások támogattak, és Éin Rogel forrásnál, Dávid tudta nélkül királlyá nyilvánították Ádoniját.

A Dávidhoz hű vezető személyiségek, élükön Cádok főpap, Nátán próféta, nem csatlakoztak a pártütőkhöz, és támogatták Dávidot a Bát-Sevának tett ígérete végrehajtásában, vagyis abban, hogy fiát, Salamont teszi meg utódjául . A király öszvérén végighordozták Salamont egész Jeruzsálem utcáin, és a Gichon vízgyűjtőnél királlyá nyilvánították, és Nátán próféta jelenlétében, Cádok, a főpap, a Közel-Keleten akkoriban szokásos módon királlyá kente fel. Sófárok hangjának zengése közben a jelen lévő tömeg "Éljen Salamon király!" kiáltással kísérte az új király beiktatását .



Salamon, már rögtön, uralkodása kezdetén bebizonyította, hogy valós, vagy vélt ellenfeleivel könyörtelenül leszámol. Dávid különben, mintegy végakarataként meghagyta Salamonnak, hogy ellenfeleivel, Dávid haragosaival számoljon le, jó néhányukat néven is nevezte. Ugyanígy megemlített olyanokat is, akiket elismerés illet korábbi, Dávid iránti magatartásukért .
Az is megjegyzendő, hogy a hasonló krónikákban szokatlan módon, a beszámoló Salamon felemelkedése elbeszélésekor nem hangoztat túlzott, vagy fokozott dicséreteket vele szemben. Mindenesetre, a vérontások sora, ami akár vérbosszúnak is tekinthető, hűségesen tükrözi azt a felkorbácsolt, semmiképpen sem normális helyzetet és időszakot, amely akkoriban sújtotta a királyi udvart, illetve az ahhoz közel álló köröket.

Salamon, apja, Dávid, betegségének utolsó szakaszában, mintegy társuralkodóként együtt uralkodott Dáviddal i.e. kb. 967 -től kb. 965 -ig, valamint 965 -től, Dávid halálától pedig önállóan egész életidejében, tehát i.e. 928-ig. Apjától, Dávidtól, olyan birodalmat örökölt, amely az Eufratésztől Egyiptom határáig terjedt .

A filiszteusok földje nem tartozott Dávid királyságához. Salamon uralma Gázáig (héb. Ázzá) terjedt , vagyis a filiszteusok földjéig. Nagyon valószínű, hogy Salamon birodalma északon a neo-hettita királyságon túl terjedt, hiszen (Hámát-ban) nagy raktár-városokat épített, határa egészen Tadmorig, a későbbi Palmyráig terjedt. Az, hogy Szíriát és a Jordánon túli területet magába foglalta Salamon birodalma, nemcsak közvetlen gazdasági előnyöket és politikai befolyást jelentett Izraelnek, hanem jelentős adókat és vámokat is. Nemesfémek, ruházat, fűszerek és lovak formájában rengeteg áru áramlott az országba. A kereskedelmi nyereség főleg a fő kereskedelmi és szállítási útvonalak Egyiptom, Mezopotámia és Anatólia közötti részének ellenőrzése révén került Salamonhoz. Ezek az útvonalak "Via Maris" néven voltak ismertek, amely keresztül vezetett a filiszteusok földjén. Ugyanígy uralma alatt tartotta a karaván utakat a tadmori oázis és Arábia legelő területeit.

Salamonnak jelentős részesedése volt és valószínűleg teljesen ellenőrzése alatt tartotta a cserekereskedelmet az északi és déli országok között. Salamon jelentős nagyságú ló-behozataláról adnak hírt.

Bár Salamonnak általában sikerült megtartani Dávid egész királyságát, sikerült komolyabb háborúkat elkerülnie, azonban nem egy forradalom és zavargás tört ki birodalmában. Hűbéres királyok is, pl. az edomita Hadad felkelt Izrael ellen Salamon uralkodása kezdetén .

Összegezve: Salamon uralkodása alatt a hosszas békeidőt feszültségek és felkelések kísérték a birodalom északi és déli végein, amelyeken azonban Salamon tehetsége, vezetői képessége és előnyös külkapcsolatai révén mindig úrrá tudott lenni.

Salamon királysága meghatározó politikai tényezővé vált Egyiptom és Mezopotámia között. Izraelnek ez a helyzete jótékony körülményeket hozott a gazdasági élet számára is, különösen számottevően megnövelte az ország bevételeit. Az előnyös helyzet természetesen kihatott a lakosság életkörülményeire is. A korabeli elterjedt és népszerű, máig fennmaradt jellemzés szerint: "És biztonságban lakott Juda és Izrael, ki-ki szőlőtője alatt és fügefája alatt Dántól Beér-Seváig, Salamonnak minden Napjaiban."

Megállapíthatjuk, hogy a királyság kezdeti időszakának gazdagsága kétségtelenül elősegítette a gazdasági helyzet későbbi fejlődését és fejlettségét és általában jó termelési viszonyokat alapozott meg. A közeli és a távolabbi országokkal ápolt jó kapcsolatainak tudható be, hogy Izrael Salamon idejében első ízben vált ismertté, mint független tényező az anyagi civilizáció képviselői között az ókori királyságok között. Ez leginkább nagy arányú építkezéseiben jelentkezett és aminek emlékei egy részét az utóbbi félszázad ásatásai is felszínre hozták.
Ennek következménye Jeruzsálem nagy arányú kiterjesztése északon, a környező és távolabbi városok létrejötte, a különlegesen gazdag díszítésű épületek a Jeruzsálemen kívüli városokban, amelyeknek romjait-részeit szintén feltárták az ásatások (Chácor, Megiddo, Gezer stb.). Jeruzsálem védelmi megerősítése is fontos volt Salamonnak, annak ellenére, hogy távol esett a határtól.

A belső közigazgatás megszervezése már Dávid uralkodása idején megkezdődött és komolyabb méreteket öltött. Ezt a fejlett alapot építette tovább Salamon, amit jegyzékbe foglalt hivatalnokainak névsora is illusztrál. Ezek a jegyzékek tartalmazzák az írnokok, a számvevők, a hadsereg parancsnokok, a papok, a kerületi tisztviselők, a királyi udvar, a háztartás miniszterének, a közmunkák felügyelőinek neveit is .
Az ország kerületekre való felosztása, aminek kezdetei Dávidig nyúlnak vissza, megszilárdultak és megerősödtek Salamon alatt. Ez a felosztás részben a törzsek lakóhelyei, elhelyezkedésük alapján jött létre, tehát tükrözi a régi törzsi szervezet struktúráját , de új területi egységek is kialakultak, amelyek különböztek a korábbi törzsi felosztástól, már csak annyiban is, hogy lakossága magába foglalta a túlélő és helyben marat kánaánita népességet is.

Juda országrészének saját és különleges hatáskörű tisztségviselője volt. Juda közigazgatásilag nem tartozott a 12 kerület közé, amelyek egymással egyenlő helyzetben voltak, Juda önálló területi egység volt és nem kellett részt vállalnia a királyi háztartás fenntartásában.

A hatalmas méretű építkezések, a királyi udvar pompája, valamint a hirtelen gazdasági fellendülés nem csak azt követelte meg, hogy ellássák a királyi udvar szükségleteit, hanem kötelező közmunkát is előírtak, ami egyaránt vonatkozott az amoriták maradékaira és az izraelitákra is.
Feljegyezték, hogy Salamonnak 70. 000 teherhordót, és a hegyvidéken 80. 000 kőfejtőt foglalkoztatott, valamint 30 ezer kényszermunkást. Azt is feljegyezték, hogy 3 300 tisztviselő foglalkozott ezeknek a munkásoknak ügyeivel, felügyeletével. Kényszermunkásokat dolgoztattak Libanonban (fakitermelésre), az izraeli építkezéseken és a rézöntödékben is, a Jordán síkságán. Dávidhoz hasonlóan feltehetően Salamon is importált rezet Libanonból, Anatóliából és Cyprusból.

A Salamon uralkodásának és életének második felében kitört társadalmi forradalom, amelyet a törzsi rendhez húzó ellenállás kísért, első sorban a szinte elviselhetetlen mértékű közmunka terhek és a törzsi rendszerben nem ismert magas adók miatt terjedt oly gyorsan Izraelben, tehát az északi országrészben. Judában nem, mert a judaiakat nem sújtotta annyira a hivatalosan kivetett munka kötelezettsége. A forradalom fő támogatói között találjuk, mintegy szóvivőjük volt, a silói Elijá próféta.

Az adó- és munka terhek mintegy kontrasztja, a fényűző királyi udvar is fokozta az elégedetlenséget. Az izraeli országrész forradalmai hangulatához járult, hogy Judát szinte teljesen mentesítették az adófizetést alól is.

Izraelben Jeroboám, Nebát fia, aki felelős volt a közmunkákért, szította a forradalmi hangulatot, s a forradalom élére állt. Az elégedetlenséget fokozta a törzsi rendszerrel szemben álló, attól teljesen idegen területi felosztás, amellyel Salamon kerületekre osztotta az országot, valamint Jeruzsálem különleges, kiváltságos helyzete. A törzsi hagyományok Béit-Élt, Penuelt, Schemet és Dánt vallási téren Jeruzsálem elé helyezték, a törzsek hajdan ezeken a helyeken imahelyeket építettek.

Mindezek folytán Salamon királysága, annak ellenére, hogy gazdasági fejlődés , fejlettség és politikai (külső támadás elleni) biztonság jellemezte, veszélybe került a társadalmi és törzsi ellenállás miatt. A forradalom ellenére Salamon uralma erős maradt, mondhatjuk, Salamon még mindig hatalma csúcsán volt. A felkelés összeomlott, Jeroboám menekülni kényszerült, Egyiptomba szökött. A Királyok könyvének írója, vagy írói a forradalmat és az ország később, majd Salamon halála után megtörtént kettéválását a király alkalmankénti vallási eltévelyedésének, idegen feleségei által hozott kultuszok, bálványok tiszteletének tulajdonítják.


. Salamon halála után a Júda törzs vezetésével elégedetlen északi törzsek Jerobeám vezetésével elszakadtak, s így két állam jött létre: északon Izrael /cigány ország,királyság/ (fővárosa: Szamária), délen Júdea (fővárosa: Jeruzsálem).

Júdeában két törzs és a papi törzs hozott létre független államot és királyságot.

Izraelben tíz törzs egyesült és első királyuk Jeroboám volt. Valójában itt kezdődik a cigányság történelme és önállóvá válása, önálló állami élete és a cigányok őshazája itt keresendő és itt van. A hontalannak vélt cigányok területi illetősége ide vezethető vissza, akárhogy is tagadják, mert a tíz elveszett törzs innen indult a szétszóródás felé.
Ha jól számoltam Jeroboám trónra lépéstől vele együtt független királyságként Kr.e. 723-ig összesen 20 király uralkodott és vezette a Tíz kivált törzset.
Politológiai szempontból Izrael létrejöttét a pozitív diszkrimináció hozta létre, ugyanis Júdea kiváltságokat teremtett magának az északi / cigány / törzsekkel szemben.
A cigány állam tehát egy olyan politika eredménye képen jött létre. amit ma ,napjainkban sem ajánl alkalmazni az Európai Unió. De ezzel ellentétesen cselekszik politikai céljai elérése érdekében. Tehát elmondhatjuk,hogy nincs új a nap alatt, az EU elköveti azt a hibát, amit a zsidók Jeruzsálemben évezredekkel ezelőtt elkövettek, hogy aktualizáljuk a Kr.u. 2005-2015 közötti cigány politikával összevetve.

Válasz

Tisztelt Olvasó,Látogató!

A JPN által írt könyv,Romák Európában " újabb fejezete feldolgozást kezdtem meg, amely tartogat néhány érdekeséget a számukra.

Íme az újabb fejezet egyik részlete:
ELSŐ RÉSZ
SZOCIOKULTÚRÁLIS ADATOK


Előszó a fejezethez

A fejezet a romák történelmével foglalkozik. A cél a romák elfogadottságának növelése az EU tagállamokban, mint később kiderül minden áron, még úgy is,hogy hazudnak egész Európa minden népének.
A romák elfogadottságát már az is hátráltatja, ha hazug képet festünk múltjukról és jelenükről egyaránt. Filozófiai értelemben a jelen mindig a múltban gyökerezik és a jövő alapja. A múlt és jelen az meghatározza a jövőt mindenkor. A múltban és a jelenben megtörténtek mindig meg fogják határozni a jövőt, mert minden ami napjainkig megtörtént az a jövőben ismétlődhet. Hazug múlt és jelenképre építve a befogadóknak biztos csalódást fognak okozni azok, akikről csak a pozitív képet festették le.
Az EU, mint megrendelő szándékosan félre kívánja vezetni az adott kérdésben a befogadókat.
Azt is meg kell vizsgálni, hogy kik a megrendelők és a nyitott társadalom elmélet csak a romák befogadására érvényes, vagy minden más nemzetiség, rasszra is érvényes erővel működik.
Sajnos a történelem hamisítás is ilyen jelenség, s jellemző az izraelita népcsoportokra. Az izraelita népcsoportok mint jól tudjuk a cigányok és a judaisták/zsidók/.
Történelmük több ezer éven keresztül közös , mert egy törzsből eredeztetnek mindannyian. Természetesen mindketten tagadják közös múltjukat.
Ennek megfelelően a romák/cigányok/ utazók történelmét a könyv csak a XIV. századtól tárgyalja, azt megelőző időszakot mellőzi, lényegtelennek tartja.
A cigányság történelme két nagy periódusra tagolódik:
1/ Közös történelem a zsidókkal a kettéválásig.
2./ A cigányok/romák önálló államélete történelme és vándorlásai , szétszóródásuk a világban.
A másik hiányossága még a munkának, hogy hazánkban való megjelenésük történelmét nem részletezik kellő képen, holott minden országban más és más volt a helyzet, ennek megfelelően más és más alapról kell elindulni a megítélésüket illetően.
A romák eredetének vizsgálatakor a következő megállapításokból kell kiindulni a tévhitek és mende-mondák eloszlatása érdekében: A cigányok állítólagos indoeurópai eredetének elmélete egyetlen tényre hagyatkozik, nevezetesen a roma nyelvre. Ez az elmélet azonban nem vesz figyelembe számos olyan kulturális jellemvonást, amely sokkal fontosabb, mint a nyelvi eredet. A cigányok ‒a roma nyelven kívül‒ semmilyen más módon nem kötődnek Indiához,sőt még a nyelvük sem kötődik oda,csak a ma még ott megtalálható csoportok nyelve vett át több-kevesebb szót,fogalmat a környezetéből. Ha következetesen alkalmaznánk azt az elméletet, miszerint egy nép eredetét nyelvének eredete határozza meg, akkor az összes észak-afrikai népet arabnak kellene tekintenünk, az askenázi zsidókat germán csoportnak, a sephard zsidókat a spanyol nép egyik vallási kisebbségének, az amerikai négereket pedig, akik ma már azt sem tudják, hogy őseik milyen nyelven beszéltek, angoloknak kellene tekintenünk.
A történelem folyamán arra is volt gyakori példa, hogy egy népcsoport nyelvcserét hajtott végre, illetve vallásokat vett fel, ahogy az érdekei szolgálták, amely kedvezőbb fogadtatást biztosított számukra. A cigányok Kr.e. 722-től vándorlásra adták a fejüket, ezért mindig ahhoz a kultúrához igazították eredeti kultúrájukat, ahová behatoltak, beszivárogtak, mert tevékenységük lényege ez volt. Ezért fordul elő, hogy vannak cigányok, akik moszlim, keresztény és egyéb vallásokat vettek fel, s nyelvet is cseréltek, a hébert a roma nyelvre.

Összefoglalva tehát, a nyelv önmagában nem elegendő egy nép eredetének a megállapításához. A romák esetében márpedig azt látjuk, hogy az összes többi elem ‒sőt, magának a nyelvnek is bizonyos elemei ‒ az indiai eredet ellen szólnak.

Egy nép tagjaiban a szellemi kultúra az, ami a leghosszabb időn át megmarad, ez pedig az illető nép lelkiségében, viselkedésében, közös tudatalattijában nyilvánul meg.
Jelenleg a történelmüket is téves felfogás szerint tanítják, ezzel elvesztve eredeti hovatartozás érzésüket /identitásukat/, ami az EU irányelvekkel ellentétes folyamat, amelyre az előszónak tekinthető első részben kitértem.
Erről pedig köztudott, hogy nem elfogadható az Európai Unió irányelveit figyelembe véve.
Az izraeliták úgy is kritizálnak minket magyarokat, hogy keveset tanítunk az izraelita történelemből.
Nem tudom, hogy az izraeliták ezt mire alapozva kifogásolják, nem igen kellene ezt felhánytorgatni.
Ugyanis hazánkban a népességcsoportok közül mint izraelita népesség csak a cigányok léteznek,meg kell nézni a törvényeket.
A cigányokra jellemző mindenütt a világon, mert a világ minden részén szétszóródva élnek ma is:
1. Szegregációban él, egymás között belterjesen szaporodik.
2. Egymás között összetartva, azaz a társadalom többi tagját kirekesztve túlzott hatalomra törekszik, amely abban nyilvánul meg, hogy a befogadó nép törvényei felé helyezi önmagát és nem tartja tiszteletben a befogadó nép törvényeit, egy szóval kifejezve öntörvényűek, mióta megszületett az első cigány.
3. A társadalom más tagjaival szemben negatív diszkriminációt alkalmaz, de maga számára egyenlő jogokat, sőt privilégiumokat követel.
4. Nem alkalmazkodik a többség szokásaihoz, hanem saját akaratát és érdekeit alattomos módszerekkel rákényszeríti a társadalomra, annak erkölcseit, kultúráját tudatosan rombolja.

Ezek a kritériumok ma is érvényesek mindkét izraelita rasszra, függetlenül attól, hogy milyen vallású vagy akár ateista. Sőt, ha bármilyen vallást felvesz, azt csak pillanatnyi helyzetükből fakadó érvényesülésük érdekében teszik, nem pedig valódi vallásosságból, továbbra is izraeliták maradnak, az inkvizíció intézményét is miattuk vezették be, s küldték máglyára őket, ez volt az igazi holokauszt,mert ezeket a vallási csalókat valóban elevenen égették meg.
Történelmük során mindig problémát jelentett ezen jegyekkel párosuló kultúra, mert itt a kultúrán van a hangsúly, nem a bőrszínen,valláson.
Az izraelita közösségek, a hagyományhoz, a választott nép eszméjéhez való ragaszkodás miatt nem tudják felismerni, hogy miért válik áldozattá, miért kelt gyűlöletet, amellett hogy ő maga is végtelenül gyűlölködő. Ismerve a történelmet és mozgató rugóit, az izraelita közösséget egyáltalán nem irigyelhetjük, de a felsőbbrendűségi komplexusukról soha nem fognak lemondani, inkább elpusztítják önmagukkal együtt az egész földi életet.

Az előszót írta : Závodszki Zoltán


1. A felfedezés
Opré Roma Föl cigányok
Gelem,gelem lungone dromenca Mentem,mentem a hosszú utakkal,
Maladilem baxtale rromencar. Találkoztam boldog cigányokkal.
A rromalen,katar tumen aven Ó romák,ugyan honnan jöttök
E caxrencar,bokhale cshavencar Sátorokkal,éhes gyerekekkel?
A –a rromalen,a-a cshavalen! Ó romák,ó ifjú emberek!
(Részlet a roma kongresszus himnuszából
Jarko Jovanovic Jagdino.1971)

EREDET
Történelmük során a cigányok a jóról, a rosszról, a valósról, akárcsak a képzeletbeliről csupán mások által készített írásos bizonyítékokat hagytak hátra maguk után. A kollektív emlékezet inkább a legendákat, mintsem a történteket őrizte meg. Az első cigány csoportok keletről nyugat felé vonulva lényegében XIV.-XV. században fedezik fel Európát. Európa csodálkozással,szorongással és értetlenül fogadja őket. A városlakók és a falusiak nem tudják hova sorolni ezeket a váratlanul felbukkanó, nagyhajú sátorozókat, és feltételezet eredetükre vagy félreértett hovatartozásukra utaló névvel illetik őket. Így ha el is fogadjuk azt a nem helytálló felfedezést, amely szerint,mely szerint ismerünk valamennyi levéltári adatot, aligha állítjuk azt,hogy ezek az időpontok valóban a cigány csoportok első megjelenését jelölik. Kisebb csoportok barangolhattak a térségben úgy, hogy különösebben fel sem figyeltek rájuk, s a levéltárakban nyomot sem hagytak-
írja JLP.
MEGJEGYZÉS


Amint látjuk a valódi eredetükről nem is szólnak, azaz Európai Unió megfosztja őket valódi hovatartozásuktól, holott már a kutatások ennél sokkal előrébb járnak.
Ebben az időben már az izraeliták régen két csoportra váltak és ugyanúgy szétszóródtak a világban. Lényegtelennek tartja az EU, hogy valójában kik is ők, honnan, hová vándoroltak, miért váltak szét rassz testvéreiktől,pedig a jelen állás szerint azonos törzsből és közös államból származnak.
Ezt az időszakot próbálom meg ide beilleszteni. El kell, hogy oszlassuk a tévhiteket, mert a menleveleken Egyiptom hercegeitől kezdve mindenféle titulust magukra akasztgattak a vándorló cigány csoportok vezetői. Mint később látni fogjuk, ennek vannak valóság alapjai.
A cigányok és zsidók - továbbiakban izraeliták avagy ábrahám népe, esetleg Mózes hitűek kifejezésekkel fogom helyettesíteni esetenként a változatosság kedvéért- őstörténete vonatkozásában vissza kell nyúlni a mezopotámiai kultúrákhoz, amelyek a különböző népcsoportokat egymástól megkülönböztetik. Azt is tudni kell, hogy akkor még az akkori társadalmakra jellemzőek voltak a törzsi viszonyok.
A cigányok és a zsidók közös történelme
Egy kutatásból vett idézetet emelnék be a következőkben , amellyel visszarepítjük az időt a kr.e. 4.-2. évezredbe:
Az ősi vallási kultúrák komplex, jól tagolt hitrendszerekké, mitológiai és rituális építményekké válásának - minden bizonnyal valamikor a neolitikum idején bekövetkezett - folyamatát ma sem tudjuk hitelt érdemlő módon rekonstruálni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a változás a földművelés, az öntözéses gazdálkodás, a városépítés, az államszervezés folyamataival és az írásbeliség megjelenésével egy időben ment végbe, mégpedig időben legkorábban a „magas kultúra” bölcsőjének számító Közel-Kelet, a „Termékeny Félhold” térségében. Mint időben legelsők, Mezopotámia és Egyiptom vallásai bizonyultak meghatározónak a világ, elsősorban pedig a nyugati világ vallásfejlődése szempontjából; ezek az ókor végével eltűnő vallási rendszerek szolgáltak alapjául a görög-római és a zsidó-keresztény vallásfejlődésnek is, peremkultúráik, mint a sémi és az indoeurópai világ, a szíriai és az iráni fejlődés révén szinte ez egész későbbi vallásfejlődés keretét és menetét meghatározták.
Közülük is a legősibb, a mezopotámiai kultúra vallástörténete a Kr. e. 4. évezred elején veszi kezdetét. Ez a térség - sumer, akkád, babilóni és asszír korszakában - többé-kevésbé egységes vallási világot, mitológiai rendszert teremtett, amely régészeti emlékek sokaságát és írott források, vallási szövegek tömegét hagyta az utókorra. Elsőként a sumérok folytattak öntözéses földművelést, a városépítés és az írás feltalálását pedig már ők maguk is vallási ténynek, istenektől kapott, az emberek közé aláereszkedett képességnek tartották. Sumer legősibb vallása termékenységkultusz volt: központi alakjai a vegetációt, a termést, az életet és a halált szimbolizáló istenpár, Inanna (az akkád Istár) és Dumuzi (az akkádban Tammúz). Kettejük szerelme és násza az élet folytonosságának biztosítéka, az emberi közösség létének alapja. Inanna és Dumuzi termékenység-kultusza mellett azonban már a sumer és akkád korszakban - a Kr. e. 4.-2. évezredben - más isteneknek is hódoltak a folyamvölgyek városaiban.
Néhány meghatározó dolgot kell kiemelnünk e kis okfejtésből:
A kutatás a világ kultúrájának bölcsőjeként említi Mezopotámiát, amelyet mai XXI .századi tudásunkkal már meg tudunk cáfolni nagyon sok vonatkozásban.
Nagyon fontos szerepe van az izraeliták eredete vonatkozásában a vallásnak.
Nagyon fontos és meghatározó szerepe van a térségben a suméreknek és a sémi népeknek/akkád, kánaániak,asszírok,…….., amelyek nincsenek rokonságban a sumérekkel.
Ami istenhitüket illeti, a kis idézet is egyértelműen arra mutat, hogy több isten hívők voltak.
Azt is tudni kell ,ebben az időszakban olyan ,hogy zsidó nép és vallás nem létezett, de ez a terület vált az új egy isten ismerő vallási kultúra bölcsőjévé is, amely az ószövetségben testesül meg.
Fontos, hogy ekkoron kialakult az írásbeliség,azt isten adományának is tekintették. Az izraeliták ezért tartották a héber nyelvet ősnyelvnek, minden írásbeliség ősének. A XXI. század kutatásai alapján ma már be tudjuk bizonyítani, hogy már van korábbi íráskultúra,ami 35-40000 éves, legalábbis eddig vezethetők vissza időben megbízhatóan.
Fontos a mezőgazdaság, azaz a földművelés kialakulása, léte. Mai tudásunk szerint ennél korábban is végeztek e térségtől északra öntözéses földművelés.
A hitvilágban az emberi faj eredete már ekkor két isten nászával képzelték el. Ennek egyenes folytatása a teremtésben Ábrahám és Sára az izraelita, a keresztény ÁDÁM és ÉVA, a Moszlim Ábrahám és Hágár vallás és nép eredeztetés.
Az izraelita vallás kezdetei és a nép kialakulása e korszak végére tehető, mintegy 2000 környékére. Ebben az időben ,2000 vége felé a sumérok felett aratott elámi,nyugati, északkeleti törzsek győzelme bizonytalanságot,káoszt teremtett ebben a térségben. Ebben az időszakban született Ábrahám , akinek szülővárosaként emlegetik Harrán és Úr városát is, amit ez idő tájt kiraboltak ,feldúltak.
Az izraeliták őseinek megjelenése Izrael területén a Biblia elbeszélése alapján az i. e. 2. évezred első felére tehető, mégpediglen nem a legnagyobb műveltségű sumérokból kivált törzs, hanem ekkoron i.e. 2500-2285-ig a sumérok felett 200 évig uralkodó akkád törzsekből váltak ki.
A történet szerint Ábrahám ősatya családjával és félnomád törzsek egy csoportjával kijött a mezopotámiai Urból majd Harránból, és hazát keresett azon a földön, amelyet Isten (elohim) mutatott neki a következőképp: „És mondá az Örökkévaló Ábrámnak: Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából azon országba, melyet én neked mutatok. És teszlek téged nagy néppé és megáldalak, s naggyá teszem nevedet; és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat és megátkozom a téged átkozókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ez volt az első oka annak, hogy Ábrahám Kánaán felé vette útját.
Ez idő tájt már az akkádok is több istent tiszteltek, s Ábrahám azért vezette ki népét Mezopotámiából, hogy népe nehogy bálványimádókká váljon egy másik okként. Példaként álljon itt a több isten hitre az akkádoknak az istenei: Apszú /a megtermékenyítő édes víz, az élet ősoka/,Anum,Elil,Éa,Auru,Damkina,Mami,Autu,Istár,Szín,Samas,Marduk,Aszari,Assur,Amurú,Adad,Gatumdu,Bau.
A Mindenható egész Kánaán szívéig, Sikhem városáig vezette Ábrahámot és népét. Itt jelent meg számára újra a Mindenható(isten= Jahve vagy Jehova) és adta neki és népének Kánaánt, a mai Izrael földjét.
Azt is tudjuk,hogy ezen a területen kánaita népek éltek már, amelyek már városokat is létrehoztak és kultúrájukra erős hatást gyakorolt Főnicia,Metopotámia és Egyiptom. I.e 2000-1300 –ig egységes területnek számított utána felbomlott. Az Izraeliták ősei hét törzset találtak ezen a területen,amelyek a következők: Kvitteus,girgareus,emoreus,kananeus,perizeus,khivveus,jebuzeus.
Egy népcsoportról megfeledkeztek, a hükszoszokról, amely szittya eredetű nép, XXI. századi kutatási eredményeket tekintve hun-magyar eredetű nép annak ellenére,hogy a zsidók az Egyiptomba való kivonuláskor a hükszoszokhoz csapódva érkeztek meg oda.
Meg kell említenem közbevetésként, hogy a mai Izrael földjénél jóval nagyobb területeket tartanak ősi izraelita földnek, amely visszahódításáról még népirtás árán sem hajlandók lemondani. Még ma is azt tanítják Izraelben ,hogy az ősi föld a következő területeket foglalja magában:
Délen a Színai - félsziget és Észak-Egyiptom egy része Kairó közeléig, keleten egész Jordánia és Szaudi Arábia nagy része, egész Kuwait és Irak egy része az Eufrátesztól délre, északon egész Libanon és Szíria Törökország egy nagy részével együtt (a Van tóig) és nyugaton Ciprus szigete.
A kis kitérő után térjünk vissza az izraeliták történelméhez,pontosabban az i.e. 1800-as évekre, mert egyesek erre az időre teszik a Kánaán földjének odaítélését az izraelitáknak. Ne feledjük, a zsidóknak és a cigányoknak. Az izraeliták egy része keletről érkezett ide, s Ábrahám vallását követték. Ábrahám népe itt települt meg , s ahogy az ige mondta szaporodtak és sokasodtak.
Viszont jóval későbbi időkben délről is érkeztek izraeliták, nevezetesen Egyiptomból. Ennek az a magyarázata, hogy kr.e 18.században délnyugat felé, a hükszoszokkal együtt sodródnak Egyiptomba (Lásd a Bibliában Jákob és József történetét). Az egyiptomiak habirunak nevezték a beköltözőket (poros lábúak: mert gyalogosan vándorló nomádok voltak).
Mások pedig így látják és pontosították az egyiptomi tartózkodásukat. Ábrahám utódai Kr. e. 1700 körül Egyiptomban kerestek menedéket a nagy kánaáni éhínség elöl menekülve. Az elkövetkező négyszáz év során ott éltek, anélkül azonban, hogy beolvadtak volna az ország lakosságába. A hükszosz fáraók uralma alatt (Kr. e. 1750-1580 ) jó dolguk volt a hébereknek a birodalomban. Amikor azonban új, egyiptomi dinasztia került trónra, megvetett, nemkívánatos idegenekként kezelték őket: rabszolga munkára kényszerítették népüket. De ez nem azt jelentette, hogy minden zsidó Egyiptomba kivonult Kánaánból, maradtak hátra Kánaán területén is. Kollektív emlékezet ezt úgy őrizte meg, hogy egyiptomi rabság.
Már jeleztem,hogy a cigányoknak az a hazugsága,hogy ők Egyiptom hercegei, ebből az időből származik és rabszolga sorsra juttatták önmagukat. Sajátos archaikus és mai élő tulajdonságaik innen kezdődnek. Ezt nevezzük a hazugságra való hajlamnak, sőt kötelező kapcsolati elemnek a becsapással együtt a nem izraelitákkal.
Mózes népének egyiptomi rabságának oka:
Egyiptomban nagymértékben elszaporodtak az izraeliták, s a földművelésen felül a kereskedelemben és az államélet területein vezető szerephez szerettek volna jutni. Ennek keményen hangot is adtak, sőt követelődztek. Az új fáraó viszont ezt nem nézte jó szemmel és elrendelte, hogy az izraeliták csak földműveléssel foglakozhatnak. A kötelező földművelés volt nekik a rabszolgasors. Egyiptomból, mint isten választott népe ezért vonultak ki, s bolyongott Mózes a népével 40 évig a sivatagban. A választott nép rangon alulinak tartotta a földművelést, ők vallásuk alapján arra hivatottak, hogy akkor ismert világ urai legyenek. Egyiptomban más népekkel így a hükszoszokkal sem keveredtek.
Ez alatt Ábrahámhitűek Kánaán területén keveredtek az ott talált törzsekkel és a környező területek népeivel.
Időben 1300 körüli éveket írunk. Mózes volt az egyiptomi közösség vezetője, első embere. Eljött a szabadulás ideje Egyiptomból.
Kr. e. 1300 körül Mózes vezetésével elhagyták a Nílus völgyét (Egyiptomból való kivonulás), hogy eljussanak Kánaánba, az "Ígéret földjére". Útban céljuk felé évtizedekig vándoroltak a Sínai-félsziget kopár, sivatagos vidékén. E vándorlás legfőbb eseménye az Ábrahámmal kötött isteni szövetség megújítása és kibővítése volt. Ennek során Mózes átadta a népnek a Sínai-hegynél az Istentől kapott " Tízparancsolatot ", a legfőbb erkölcsi törvény foglalatát. Tulajdonképpen ekkor váltak Ábrahám utódai néppé. Itt kapták meg vallásuk alapvető formáit.

Mózesnek rendkívül fontos szerepe volt a zsidó vallás megszületése második szakaszában. Ennek ellenére Mózes mindvégig megmaradt hús-vér embernek, akit Jahve választott ki egy különleges küldetés teljesítésére: ő az egyetlen közvetítő Isten és népe között.
Valójában a Sínai sivatagban való barangolás közepette Mózes felment a Sínai –hegyre, s ott megjelent neki Javhe a Mindenható és kőtáblába vésve átadta a tízparancsolatot Mózesnek.

A Tórát Mózes adta át a népnek, szerzője maga Isten, aki ez által erősítette meg az Ábrahámmal kötött szövetséget. Az újabb szövetség által Izrael végérvényesen "Isten választott népévé" vált. Isten a zsidó nép uralkodója, és kötelezi magát, hogy megmenti Izraelt minden bajtól, ha hűségesek maradnak hozzá, és teljesítik a Törvényben vállalt kötelezettségeket.
A mózesi tízparancsolattal kapcsolatban meg kell említenünk annak szerkezetét és a jövőt illető fontosságát.
A zsidóság, vagy általában a monoteista vallásúak életében és történetében igen nagy szerepe volt, és a mai napig van az Igéknek. Azoknak a parancsolatoknak, amelyek formálták a monoteista vallások gondolatvilágát, meghatározták világképét, erkölcsiségét. A Tízparancsolatot két részre bontja a későbbi exegézis: az első öt, illetve a második öt parancsolatra. A zsidóság világlátása szerint a jobb oldalon lévő parancsolatok a "bén Ádám lemákom", magyarul az ember és Isten közötti, a bal oldali parancsolatok pedig "bén Ádám lechávéro", azaz ember és ember közötti relációkról beszél. Nézzük a vallástörténeti hátteret!

Talán a történelem egyik, legnagyobb adománya - tanítjuk mi hívő emberek - az a jelenet, amikor Mózes fenn áll a Szináj hegyén és megkapja az Örökkévalótól /Jahvétől/ a Kőtáblát, a Tíz Igét, a Tíz Parancsolatot, ami a későbbiek során a jog, a filozófia, az erkölcs alapjává válik.
Itt kiemelném a tízparancsolat szerkezetéből az ember és ember kapcsolatot. Itt még nem esik szó arról,hogy ember csak a zsidó és a cigány, a többi pedig nem ember.
Itt ki kell emelnem az Tízparancsolatot, hogy mit tartalmaz.


A Tízparancsolat többféle számozása

Zsidó
1. bevezetés
2. nincsenek más istenek, nincsenek faragott képmások
3. az Úr neve
4. a szombat
5. szülők tisztelete
6. gyilkosság tilalma
7. házasságtörés tilalma
8. lopás tilalma
9. hamis tanúskodás tilalma
10. az „elkívánás” tilalma
Katolikus/Evangélikus
1. nincsenek más istenek, nincsenek faragott képmások
2. az Úr neve
3. a szombat
4. szülők tisztelete
5. gyilkosság tilalma
6. házasságtörés tilalma
7. lopás tilalma
8. hamis tanúskodás tilalma
9. a ház „elkívánásának” tilalma
10. a feleség „elkívánásának” tilalma
Református
1. nincsenek más istenek
2. nincsenek faragott képmások
3. az Úr neve
4. a szombat
5. szülők tisztelete
6. gyilkosság tilalma
7. házasságtörés tilalma
8. lopás tilalma
9. hamis tanúskodás tilalma
10. az „elkívánás” tilalma
Az izraelita/ cigány-zsidó / Tízparancsolat:
1. „Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kivezetett téged Egyiptom országából, a szolgaság házából.”
2. „Ne legyenek neked más isteneid rajtam kívül! Ne készíts magadnak szobrot, semmiféle képet, ami az égben fent, a földön lent és a vízben, a föld alatt van! Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert Én, az Örökkévaló, buzgó Isten vagyok. Megbüntetem az atyák vétkét fiaikon, harmad- és negyedíziglen, az Engem gyűlölőkön. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen, akik Engem szeretnek és megőrzik parancsolataimat.”

3. "Ne használd fel hamisan az Örökkévaló Istened nevét, mert nem hagyja büntetlenül az Örökkévaló azt, aki Nevét hamisan emeli fel”


4. „Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld! Hat napon át dolgozz, és végezd el minden munkádat, ám a hetedik nap szombat legyen az Örökkévaló Istened számára. Ne végezz semmiféle munkát, sem te, sem fiad-lányod, sem szolgád-szolgálód, sem állataid, sem az idegen, aki kapuidban lakik. Mert hat napon át készítette Isten az eget és a földet, a tengert és mindent, ami benne van, ám megpihent a hetedik napon. Ezért áldotta meg az áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját, és megszentelte azt.”

5. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked!” — Sokan nem értik, miért szerepel az első táblán a szülőtisztelet törvénye?
Elvégre, a szülők iránti hála és szeretet parancsa voltaképpen az egyes emberhez, elsősorban a fiatalokhoz szól! Csakhogy az átlagember nem pontosan ismeri a törvény szövegét! Az ötödik parancsolat jól ismert mondata ugyanis három részből áll. Az első néhány szó valóban a gyerekekhez szól, ám a folytatás, a második rész megértése már némi gondot okoz: Valóban hosszabb életkor vár a szülőt tisztelő gyermekre? Véleményem szerint a mondat második része a szülőkhöz szól. Ha te, szülő, nem tiszteled a saját apádat és anyádat, milyen példát mutatsz gyermekeidnek, hogyan várhatod el tőlük, hogy majdan, idős napjaidban ők gondoskodjanak rólad szeretettel? Egyszóval, a törvény pedagógiai célzatú tanítást őriz: a jó példa (idős szüleid iránti tisztelet) nevelő hatású lehet, hogy azután te magad is „hosszú életű légy a földön”… Ám az ötödik parancsolat szövege még így sem teljes! Az ige harmadik része a hosszú élet azon a földön valósul meg, „amelyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad”. Melyik az a föld, ahova Izrael népe a pusztai vándorlás során készült, s ahova 40 év múltán el is jutott? Természetesen Kánaán az, Izrael országa! Annak a népnek, amelyik nem tiszteli a múltját, nincs maradása a földön. Izrael tisztelje őseit, hogy „hosszú életű legyen” saját országában! Vagyis a törvény nem csupán a gyermekekhez, a szülőkhöz, de az egész néphez is szól, s éppen ezért került ez a törvény az első kőtáblára, az Isten és az ember (a nép) közti normák sorába.

6. „Ne ölj!”

A kategorikus isteni parancs nem részletez semmit, hiszen örökérvényű törvény. Mózes azonban később részletesen kifejti, mi számít gyilkosságnak, mi legyen a vétlen gyilkos jogi helyzete, s hogy ne érvényesüljön a vérbosszú gyakorlata (ezért hozza létre a menedékvárosokat). A „köteles (önvédelmi) háború” során elkövetett öldöklés sem számított gyilkosságnak.

7. „Ne légy házasságtörő” — Ez a törvény eredetileg a férjezett nővel való kapcsolatot tiltotta, hiszen többnejűségben éltek. A keresztény bibliafordítások azonban szándékosan másra érti, s így ültetik át: „Ne paráználkodj!”

8. „Ne lopj!” — Ugyancsak kategorikus törvény, amelynek részletes feltételeit, körülményeit Mózes törvénye pontosan meghatározta.

9. "Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!”

10. „Ne kívánd meg felebarátod házát! Ne kívánd meg felebarátod feleségét, sem szolgáját-szolgálóját, sem ökrét-szamarát, semmit, ami a felebarátodé!”

— Korábban tisztáztuk már, hogy ez az ige a tulajdon tiszteletéről szól, s éppúgy biztosítéka a második táblán található egyéb parancsolatoknak, ahogyan az első ige előfeltétele az első táblán szereplő törvényeknek. Mózes V. könyvének szövege ettől némileg eltér: „Ne kívánd meg felebarátod feleségét! Ne vágyakozz felebarátod házára, mezejére, sem szolgájára-szolgálójára, sem ökrére-szamarára, semmire, ami a felebarátodé!” Noha a megkívánás és a vágyakozás (héberül tahmod és titave) rokon-értelmű szavak, a vagyon iránti vágyakozás tilalma mégis többletjelentéssel bír. A tízedik ige — Mózes beszédében — már az irigységet is komoly bűnnek minősíti.
A Tízparancsolatok egyes magyarázatait azért tartjuk fontosnak, mert érthetetlenek a későbbi korok és napjaink történései, amely társadalmunkban lejátszódik.

Katolikus tízparancsolat:
1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
2. Isten nevét hiába ne vedd!
3. Az Úr napját szenteld meg!
4. Atyádat és anyádat tiszteld!
5. Ne ölj!
6. Ne paráználkodjál!
7. Ne lopj!
8. Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!
9. Felebarátod házastársát ne kívánd!
10. Mások tulajdonát ne kívánd!
Református tízparancsolat:
TÍZPARANCSOLAT
I.- Én, az Úr, vagyok a te Istened,aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
II.-Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz,amelyek fenn az égben,vagy amelyek alant a földön,vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak.Ne imádd és ne tiszteld azokat,mert én,az Úr, a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok,aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, hármas- és negyedíziglen,akik engem gyűlölnek.De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják.
III.- Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül,aki az ő nevét hiába felveszi.
IV.- Megemlékezzél a szombatnapról,hogy megszenteljed azt.Hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot ne tégy azon se magad, se fiad, se leányos, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van;mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet,a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék.Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
V.-Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked.
VI.-Ne ölj.
VII.-Ne paráználkodjál.
VIII.-Ne lopj.
IX.-Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
X.-Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét,se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát,és semmit, ami a te felebarátodé.


Evangélikus tízparancsolat:

A Tízparancsolat
________________________________________


1. Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened!
2. Ne vedd hiába Istened nevét!
3. Szenteld meg az ünnepnapot!
4. Tiszteld atyádat és anyádat!
5. Ne ölj!
6. Ne paráználkodj!
7. Ne lopj!
8. Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!
9. Ne kívánd felebarátod házát!
11. Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!
Valójában erkölcsi normákat rögzítenek az 5-10 pontokban, amely az ateista emberek neveltetésében is benne vannak.
Mindhárom majdnem szó szerint megegyezik és még sem ugyanazt közvetítik az emberek felé.
A zsidó tízparancsolat a cigány tízparancsolat is. A másik két tízparancsolat mindenkire vonatkozik, még a zsidókra is a cigányokra is, mert a keresztény és református vallás nem tesz ember és ember között különbséget, mindenkit fajra,felekezetre való tekintet nélkül embernek és isten gyermekének tekint. A zsidók és a cigányok csináltak egy huszárvágást, az emberiséget két csoportra osztották , nevezetesen önmagukra, azaz csak önmagukat tekintették embereknek az izraeliták , a többi ember csak kétlábú állatoknak, nem embereknek tekintik, így ők nem esnek az istenük Jahve,Jehova Isteni tízparancsolata hatálya alá. Így kell értelmezni a zsidó –cigány tízparancsolatot.
Az ateista emberek is elítélik azokat az embereket, akik nem tisztelik az időseket és saját felmenőiket, még inkább elzárkóznak az olyan emberektől, akik embert öltek, nem szeretik és nem tudják elfogadni azokat az embereket, akik lopnak, embertársaikat bármi módon megkárosítják, aki a másik embert emberi mivoltában megalázza és kísérletet tesz annak emberi mivoltából való kiforgatására és rabszolga sorsba kényszerítésére bármilyen módon,akik hazudnak szintén megvetendő és gyarló emberek számukra, elítélendő cselekmény minden ateista számára, ha valaki bármilyen fondorlattal és csalással meg akarja más házát tulajdonát szerezni, ugyanilyen szégyenteljes dolog, ha más feleségét a paráznaság útjára viszi, illetve elveszi.
Ezek örök emberi erkölcsi és csoport normák, amelyek a társadalom összetettségének növekedésével még számos erkölcsi normával kiegészülnek.
A Tizparancsolat a Tóra alapja, amely törvénnyé lépett elő és ma is Izrael állam jogalkalmazásának és törvénykezésének alapja a Talmuddal együtt.
Mózes Kánaán előtt törvényt és erkölcsi normákat kapott Jahvétól, s megerősítették az Isten és Izraeliták szövetségét és itt áll az államalapítás előtt.
Kánaán földjén az izraeliták első kelet felől érkező csoportjai és a kánaiták hét törzse élt. Az izraeliták még Ábrahám hívők voltak, nem pedig Mózes hitűek.
Megkezdődött Kánaán elfoglalása és az Ábrahám hitűek áttérítése a Mózesi tanokra, amely nem volt konfliktus mentes.

Válasz

Kedves Látogatók,Olvasók!

Újabb részét dlgoztam felJean-Pierre Liégeos " Romák Európában" című könyvét.

Remélem ezzel is adalékot tudok nyújtani mindenki számára,hogy megismerkedjen a témával és hátterével is bővebben.

Íme a folytatás:



SZAKÉRTŐI HÁLÓZAT
Amikor megbíztak ennek az információs anyagnak az összeállításával, akkor mind az1985-ös , mind az 1994-es kiadásban arra törekedtem,hogy lehető legszélesebb és legszilárdabb alapot nyújtsam EURÓPA MINDEN ÁLLAMÁRA KITERJEDŐEN. Ezért az egyes országok néhány kiváló szakemberétől segítséget kértem.
Az itt összegyűjtött információs anyag tehát mintegy negyvenöt személy nemzetközi együttműködésének az eredménye. Amennyiben ez a kiadvány hasznos lesz, az mindenekelőtt annak
tudható be,hogy ezek az önkéntes munkatársak minőségi tájékoztatást nyújtottak. Itt is köszönetet mondunk nekik.
Hozzájárulásuk nem egyértelműen mutatkozik meg a szövegben,hiszen ehhez minden információ vagy példa mellett utalni kellett volna az eredetére és ez nehezen olvashatóvá tette volna az anyagot.
Az olvasó tehát induljon ki abból,hogy adott országot érintő információt leggyakrabban ennek az országnak a szakembere szolgáltatta.
A szerző az egyedüli felelőse a bemutatott elemzéseknek,noha egy részüket a különböző munkatársak gondolatainak köszönheti. egy adott pont kihangsúlyozásának az volt az egyik ismérve,hogy a szakemberek információiban ismételten előfordult,tehát több államban is helytállónak lehet tekinteni.
A könyv végén ismertetjük a munkatársak névsorát. Ez tartalmazza azokat,akik hozzájárultak az eredeti műhöz és akik a második kiadáshoz újabb adalékokkal szolgáltak, valamint az új társzerzőket is.

Az első kiadás mellékleteként adtam egy táblázatot,hogy melyik országban kik voltak az információt szolgáltató munkatársak. A második kiadásban ez már nem volt lehetséges, mert az információk
24

gyakran keresztezték azt és több kolléga szolgált olyan információval, amely nem egy adott államban lévő lakóhelyéhez kötött, hanem egy bizonyos szakterületen bírt ismetekeihez, pl.: történelem,társadalomtudomány,etnológia,nyelvészet,stb. vagy ha az illető emigráns volt, úgy egy másik állambéli eredtéből származó ismeretekhez.

Thomasz Acton,Donald Kendrick,Leonardo piasere és Alain Reyniers külön köszönetet érdemel az első kiadás kéziratinak átolvasásáért,hogy abból az esetleges tévedéseket és félreértéseket kiszürje.
Köszönet illeti Nicolae Georghét , aki szíves volt rövid időn belül átolvasni a második kiadás egész anyagát.
Köszönetet mondok Marsel Courthiade – nak is, aki a cigány nyelv szóhasználatát ellenőrizte, különösen a nyelvről szóló fejezetben,melyhez jelentős javaslattal járult hozzá úgy a második kiadásban , mint ebben a legfrissebb változatban.
Alapszöveg

Ezen harmadik kiadáshoz három további forrásból merítettem adatokat- írja JPL.
Elsősorban a könyv olvasói között voltak olyan speciális helyi ismeretekkel rendelkező szakemberek és magánszemélyek, akik megjegyzéseket fűztek a szöveghez. Egy ilyen munkának ,mint ez, lényegre törőnek kell lennie, nem bocsátkozhat hosszasan részletekbe, mégis segítettek ezek a megjegyzések a szöveg gazdagabbá tételében.
Másodsorban az első és második kiadások fordításai széles olvasó közösséghez juttatták el a könyvet. A fordítói munka maga nagy pontosságot igényel és a fordítók és a szerzők közötti párbeszéd mindig lehetőséget ad a szöveg jobb kidolgozására vagy pontosítására egy-egy szó megváltoztatására vagy egy mondat átszerkesztése révén. Mivel minden fordítás révén új olvasókat ér el a könyv,a lehetséges visszhang is növekszik.
Harmadrészt, amíg az első kiadás korszakalkotó volt azzal az európai megközelítésével, amely az Európai Tanács összes tagállamára kiterjedt – akárcsak az akkor futó európai uniós kutatási projekt, amely a roma / cigány gyermekek iskoláztatásának ügyével foglakozott, - a mai helyzet más.
Megjegyzés: A jelen 2010-ea helyzet is más a 2007 évi viszonyokhoz viszonyítva, mert a multikultúrális társadalmi szemléletben már változások álltak be pontosan e könyv megszületését és kutatást megrendelők társadalmában is. Utalok itt Angela Merkel kancellár és Nicolas Sarközy elnök megnyilatkozásaira.
Vannak már tanulmányok mind a romák/ cigányok általános helyzetéről, mind egy-egy speciális területről ( úgy mint oktatás,egészségügy,lakáskörülmények,hátrányos megkülönböztetés,stb.) egy egész sor országban.
Megjegyzés: Hazánkban is végezetek szociológiai tanulmányokat és vizsgálatokat, amelyet tagadják,hogy cigányokról készítettek,holott a népesség beszédstílusából egyértelmű,hogy a cigányokról készítették a szociológiai tanulmányt fölöslegesen, mert egy általános iskolai tanár6tanító többet tud róluk,mint az a kutató,aki megalkotta.
Több, részletesebb,megbízhatóbb tanulmány áll rendelkezésre a legtöbb szakterületen, javuk statisztikai adatokra támaszkodik és az európai és nemzetközi intézmények, civil szervezetek kezdeményezésére készültek.
Az ilyen munkák újabb lehetőségeket nyújtanak az összehasonlító kutatásokra, ami további, alapos vizsgálódásra ösztönöz egy-egy témában. De ez már meghaladja ennek az általános megközelítést maga elé tűző könyvnek a lehetőségeit.
Ez a szöveg két fő irányvonalat követve került megfogalmazásra. Az első az olvasóhoz kötődik. Feltételezzük, hogy az olvasók nem beavatottak,hogy alig vagy egyáltalán nem ismerik a felvetett problémákat.
Az olvasók a pedagógusok, akik rendszeresen fogadnak be osztályukba cigány és utazó gyerekeket, s ezért hangsúlyozzák ennek az átfogó elemzésnek a szükségességét, tanárképzésben és más oktatási szakemberek, akiknek szükségük van egy alapszövegre, diákok,szociális munkások,szociális munkások és megválasztott képviselők,különösképpen a helyi és regionális önkormányzatok képviselői, akiknek figyelmét fel kell hívni a problémákra vagy akik határozathozatal előtt információkat keresnek.Az olvasók táborát számos más vegyes összetételű csoport képezheti,, ezért arra törekedtünk,hogy a szakemberek számára ne legyünk túl vázlatosak, a be nem avatottak számára pedig ne sűrítsük túl az információkat és ne tegyünk utalásokat általuk nem ismert tényekre.
a második irányvonal a cigányokkal és az utazókkal kapcsolatos szociokulturális
adatok összetettségéből és ennek a kiadványnak a természetéből következik. a romák,cigányok,utazók változatos kis csoportok mozaikja, olyan mozaik ,amely szüntelenül változó, olyan kaleidoszkóp, melynek valamennyi alkotóeleme ragaszkodik sajátosságához. A eredetet,történelmet,,nyelvet,lakóhelyet,mesterséget,stb. illetően tehát semmi sem általánosítható. Bár az alap közös. Az itt következő oldalakon egy igen leszűkített elemzést adunk ,, a rítusokat vagy a szokásokat” illetően nem bocsátkozunk részletekbe,hiszen felsorolásuk véget nem érő és ideiglenes volna, s így csupán példákkal világítunk rájuk.
Ily módon elkerülhetjük a bizonyos összegzéssel együtt járó egybeolvadásokat assziciáció/ képzettársítás/, disszociáció /elkülönülés,szétválás/,egybeolvasztás és sajátosságoknak betudható megkülönböztetések között.
Itt tehát inkább egy kulturális egység stílusát vagy szellemét mutatjuk be, egy életvitelt, mint sem cselekvési módokat. Ez annak az elvárásnak felel meg, mely szerint néhány tíz oldalon teljes képet kell adnunk. Ugyanakkor ez biztosítja azt is, hogy ne népszerűsítsük egy olyan társadalmi és kulturális intimitás /bizalmasság,bensőség,meghittség/ elemeit, melyeket a cigányok és az utazók nem kívánnak közismertté tenni.
Megjegyzés: Hogyan akarják megteremteni a beilleszkedés, integráció ami e témában egyenlő a hazai gyakorlat alapján a teljes asszimilációval a xenofóbiát / idegenekkel szembeni ellenszenvet vagy irtózást/, ha nem engedik a megismerésüket csak nagyon felszínesen, amely arra a következtetésre sarkal mindenki mást, hogy amit megtudhatnak belőle eleve visszataszító más népcsoportok számára. Felszínesen befogadni csak felszínes ismeretek alapján nem lehet, csak fenntartással. Ha pedig valamit nem ismerünk, először is félünk a csalódástól, a félreismerés lehetősége miatt, habár a befogadónak ilyenkor joga van megváltoztatnia véleményét és kitaszítani a befogadottat. Ha pedig nincs ehhez joga,akkor nem fogadja be az idegent, kitaszítja azonnal.
Tehát az EU nem kívánja a befogadást elősegíteni ,konzerválja az el nem fogadás minden elmét. Parancsszerűen jár el, be kell fogadni a cigányokat,ha akarjuk,ha nem. Nem fog menni, csak tovább fokozzák azokat a konfliktusokat, ami jelenleg is feszítik egész EURÓPÁT.

A könyv második részében található azon számos jogi és társadalmi intézkedések ismertetése, valamint a különböző államokban élő népesség magatartásának leírása, amelyek meghatározzák a cigányok és utazók helyzetét. A sokféleség azonban nem jár különbözőséggel. a társadalompolitikai adottságok összefüggő módon szerveződnek és egybeilleszkedésük arra mutat,hogy a szabályozókat, akárcsak a cigányokkal és utazókkal szembeni viselkedést vagy a róluk alkotott képet illetően közös megközelítési móddal van dolgunk Az országok nagy száma ellenére is egy közösen alkotott egységben kitűnnek a különböző politikák főbb vonalai. Ennek köszönhető az,hogy a jelen kiadásban a tények időszerűsítése együtt történhetett az érdekel államok számának emelkedésével: nem lett volna az első kiadást speciálisan kelet-európai adatokkal kiegészíteni,eredeti szerkezete ugyanis lehetővé tette azt,hogy olyan új tényeket építsünk bele, amelyek megkönnyítik az információ átadását, valamint egy általános európai kérdéskör megvilágítását. Csakúgy, mint a kulturális részben, a ténylegessel és az egyedivel ellentétben itt is egy általános szerkezeti megközelítéssel éltünk. Ahelyett,hogy bizonyos tényeket kiemeltünk volna az előrehaladásban elfoglalt helyüket kerestük, ami lehetővé teszi az események jobb megértését, valamint ennek a kiadványnak a történelmen túli, hosszabb időre terjedő használhatóságát.
Így ,bár a könyv átfogó ismertetést nyújt a témáról, szándékaink szerint egy olyan alapszöveg, amely tiszta és pontos tájékoztatást ad és arra törekszik, hogy értelmezze a rendkívül bonyolult összefüggések tényeit. Nyilvánvalóan lehetetlen a rendelkezésre álló terjedelmi határok között sok lábjegyzettel és forrás hivatkozással megterhelni a szöveget – és nem csak azért,mert könnyen olvashatónak kell lennie- hanem azért is, mert minden fejezethez tömérdek kellene fűznünk, különböző könyvekre, jelentésekre ,tanulmányokra, hiszen a közelmúltban e tárgy kutatása nagyon intenzívvé vált.
Az információk közlése azonban nem minden:ami fontosabb az az,,hogy érthetővé kell tenni. Egy ilyen munka ,mint ez, különböző anyanyelvű,széles olvasóközönséghez szól,különösen, különös gondot kell, hogy fordítson az adott nyelven elérhető olvasmányok ajánlására. Ezért jó volna, ha a fordítások tartalmaznák olyan olvasmányok jegyzékét, amelyek elérhetőek és érthetőek a helyi olvasóknak.
Az interneten is találhatnak további anyagokat azok, akiknek a könyv az érdeklődését felkeltette. A nemzetközi szervezetek( a könyv egyik fejezetét ezeknek szenteltük) tanulmányai és jelentései hozzáférhetők az intézmények honlapján és rendszeresen vannak frissítve. Részletes ,színvonalas dokumentációt találunk a történelmi és kulturális vonatkozásokról, amelyek speciális,célzott programok keretében láttak napvilágot és referencia szövegként használhatók. könyvünk 2.fejezetében ilyen referencia szövegek jegyzékét adjuk meg, ezek a fenti típusba tartozó európai szintű dokumentumok, amelyek hasznos kiegészítései lehetnek e könyvnek. Legtöbbjük letölthető a kibocsátó intézmény honlapjáról. Ezeknek a jelentéseknek nagy érdeme, hogy az egyes országokkal foglakoznak mélyebben és sok számadatot, statisztikát, és grafikont tartalmaznak, megközelítésük viszont egészen más, mint ezé a könyvé. A 2. mellékletben feltüntetünk jó néhány web oldalt is,olyanokat , amelyek állandóak és összeurópai használatra szánták őket.
Itt kell megemlítenünk, hogy ezek a nemzetközi intézmények kibocsátott dokumentumok egyre jobban specializálódnak és nem több oldalról tekintik át a romák/cigányok helyzetét; közülük kizárólag a szegénységről, mások a hátrányos megkülönböztetésről vagy romákkal/cigányokkal való bánásmód más kedvezőtlen vonásaikról szólnak. Ez a könyv annyiban más,hogy én megpróbáltam globálisan közelíteni, a különböző témákat egy alapszöveggé összedolgozni; történelmi,kulturális és politikai tényeket is felölelve átfogó művet létrehozni.
Romák, utazók, cigányok
E könyv 1985-ös kiadásának az volt a címe: „ Cigányok és utazók”. Az 1994-es kiadásé: „Romák,cigányok,utazók”. Az olvasó elképzelheti,hogy milyen nehéz egyetlen szóval megnevezni több olyan csoportot, amelyek különállónak vallják magukat( erről bővebben szólunk a társadalmi és politikai szervezetekkel foglakozó fejezetekben) és ugyanilyen nehéz könyvcímet alkotni egy egész sor elnevezésből. Az évek során kialakult azaz európai uniós gyakorlat, hogy amikor elfogadnak egy szöveget( akár határozatot, akár ajánlást), amelyben szerepel a „roma” szó, akkor ezt a megjegyzést lábjegyzettel látják el,miszerint ez alatt értendők a „ szintók,cigányok,utazók” is, csak hogy néhányat említsünk.
De változások is történtek a nyelvhasználatban és a jelentés árnyalatokban. 1980 előtt a „roma” kifejezést csak Nyugat-európában volt használatos és a cigány szót használták a romák által létrehozott szervezetek is – annak érdekében, hogy egyértelmű legyen a hovatartozásuk a kívülállók számára is. 1989-ben a geopolitikai változások előtérbe hoztrák a „roma” kifejezést,, s ez tükröződött az európai intézmények jelentéseiben is, ahol 1995 körül a „nomád,cigány,utazó,roma” kifejezések változtak.

Az Európai Tanács a „ roma/cigány elnevezést kezdte használni egészen 2005-ig, amikor a cigány szót kezdte felváltani az „utazó”.
A „Roma és Cigány Ügyosztály” tehát „Roma és Utazó Ügyosztály lett.
Hasonlóképpen az 1995-ben felállított képviselő csoport 2002-ig a „Roma/ Cigány Ügyek Szakértői Csoportja nevet viselte (MG-S-ROM), amikor is átnevezték „Roma,Cigány és Utazó Ügyek Szakértői Csoportnak.
2006 július 12.-én a miniszteri bizottság új hatáskörében az MG-S-ROM felvette a „ Roma és Utazó Ügyek Szakértői Bizottsága” nevet.
A „roma” szó kiemelése az új kiadás címében ezt a változási folyamatot tükrözi,, de ugyanúgy a romákat,cigányokat és utazókat is érthetjük alatta.
Ne feledjük, hogy ezek a csoportok több népcsoportot is i jelölek, bizonyos esetekben átfedések is vannak.
A korábbi kiadások fordításai szintén arra a felismerésre juttattak, hogy sok nyelvben nincs megfelelője az „utazók” kifejezésnek, akár a könyv címét, akár a szövegét nézzük.
Ezekben az esetekben vagy csak a másik két szó került a címbe, vagy egy a helyi viszonyok között jobban érthető kifejezés helyettesítette az „ utazókat”.
Fontos szempont kell ,hogy lehessen a rugalmasság, a valósághoz és a valóság nyelvi kifejezés módjaihoz való szoros kapcsolódás, valamint annak a szóhasználatnak a tisztelet, amelyet az egyes csoportok alkalmaznak önmaguk megnevezésére maguk között és a külvilág előtt.
A könyv 1985-ös kiadására,korábbi publikációimra, valamint a mai fontosabb tanulmányok elején rendszeresen felbukkanó magyarázatokra hivatkozva kijelentem,hogy a címben szereplő „roma” kifejezés sok különféle népcsoportra utal, olyanokra, akik „romáknak,utazóknak, szintónak ,gitanosnak ,manusnak, vagy cigánynak” nevezik magukat. A „roma” megnevezés kiválasztása semmiképpen nem akarja ezn csoportok különbözőségét és sajátos voltát kisebbíteni vagy elkendőzni.
A „roma” szón kívül a könyv szöveg részében „ a roma/cigány , valamint a „romák és utazók” kifejezéssel is, így utalunk összefoglaló névvel az össze idetartozó népcsoportra. Bizonyos esetekben a „roma” és az „utazó” szavak a helyi vagy a nemzeti földrajzi sajátosságokat tükrözik majd. A cigány szó is meg fog jelenni olyan megnevezésként, amit politikai értelemben használtak a kívülállók a történelem során, illetve szerepel a hivatalos szövegekben is, valamint társadalmi megnyilvánulásokban és a sztereotípiákban (előítéletekben).
Kívánatos volna ,hogy ez könyv, amelynek célja,hogy felkeltse az érdeklődést, felvilágosítással szolgáljon azok számára, akiknek erre szükségük van és hogy minél szélesebb körben eljusson ezekhez az olvasókhoz.
Ez komoly erőfeszítést kíván,,ugyanis az ehhez hasonló kiadványok terjesztésének fő hibája,amely eltéríti céljuktól és zárt rendszerben tarja az információkat az, hogy kérik,megkapják és maguknál tartják azok, akiknek nem a legnagyobb szüksége van rájuk. Azt reméljük, hogy az utóbbiak tovább fogják adni.
Az Európai Tanács különböző fórumai hozzájárulhatnak ahhoz, hogy könyvvel felhívják a nemzeti közigazgatási szervek , a helyi és regionális önkormányzatok, valamint a többi érdekelt partner figyelmét.
Az Európai Tanács támogatni fogja az anyag terjesztését,kiváltképpen a cigány közösségekben abból a célból, hogy a megismerés és a gondolkodás olyan eszközévé váljon, amely segítségükre lesz a különböző felekkel való kapcsolatukban.
A második rész elolvasása után majd érthetővé válik,hogy miért,de a cigány szervezetek gyakran kételkedők az információ hatását illetően, mert úgy gondolják, hogy a cigányok helyzetének javítására túl sok a szó és kevés a tett. Az olvasó az ellenkezőjét bizonyíthatja az ellenkezőjét.
Jean-Pierre Liégeos

Megjegyzés: A szerző JPL ezt az előszót gyakorlatilag 2007-es harmadik kiadáshoz írta, amikor is már 2005-től zajlik a cigányok felzárkóztatási programja, amely 2015-ig tart, s hazánkban elsődlegességet élvez a magyar családokkal és népesség szaporulattal szemben, amelyről elfelejtették a közvéleményt értesíteni valamilyen formában.
Így a politika ezzel a fűalatti tevékenységével szembe került a magyar néppel, s eredménye a Jobbik Magyarország Mozgalom kialakulása és sikere lett. Ennek eredője lett a cigánygyilkosságok, az eltakart a magyarok ellen a cigányok által elkövetett gyilkosságok, amely az utóbbi időkben ezres nagyságrendűek. Ez nem éppen a népszerűséget növelő eredményes EU tájékoztatás eredménye.
Politikai szűklátókörűségre vall az unió részéről is, hogy hazánkat megterhelte a roma felzárkóztató programmal, a NATO-ba való beléptetéssel, gazdasági szerkezetváltás költségeivel és a nyugathoz való felzárkózás helyett az elszegényedéssel, amellett bevonta idegen érdekek érdekében a magyar katonákat külföldi missziókba.
Most ezzel széles körben ismertté fog válni az EU cigány programja, de nem valószínű,hogy a hazugságok szimpátiát fognak ébreszteni a magyar közösségekben a cigányok és izraelitákkal szemben, hanem inkább növelni fogják a szembenállást.
A romák pedig terrorral gondoskodnak nap mint nap az elfogadhatatlanságuk nimbuszának erősödéséről.
De azért majd meglátjuk,milyen eredménye lesz,hogy a magyar lakosság hogyan fogadja mindezt.

Válasz

kEDVES lÁTOGATÓK,OLVASÓK!

A legnagyobb probléma ma a világon a hazugságok tömkelegének elhintése.
Európai Unióban most jelenleg a cigánysággal kapcsolatos hazugságok dívnak.
A hazugságok ellenszenvet indukálnak mindenkivel semben, ez még a cigányokra is igaz, mert ők a nem cigányokat eleve hazug embernek, pontosabban állatnak tartják, de inkább mindkettőnek.
Az Európa Tanács Kézikönyvének nevezett műből szeretnék közreadni mindenki számára remélem magyarul és közérthetően, amely megértetheti velünk az Unió mibenlétét is akár, azaz a valódi mibenlétét.
Sajnos a nagybetűs részek nem mentek át eredeti formában,de a más stílus és eredti dokumentum és cikk megnevezés sejteti,hogy nincs benne a könyvben,mert célom a látókör bővítése mindenki számára.

Jean-Pierre Liégeois
Romák Európában
A barnával /NAGYBETŰVEL/szedett részek a kiegészítések, nem szerepelnek a kézikönyvnek tekinthető kiadványban.
Európai megközelítés
E munka formáját és célját kiadásának történeti háttere adja meg. Ennek a háttérnek a rövid ismertetése segíteni fog az olvasónak abban,hogy jobban megértse a könyv céljait,tartalmát és azt,hogy miként viszonyul az Európai Tanácsnak a roma/cigány közösségekkel kapcsolatban az évek során kifejtett tevékenységéhez.
A romák,cigányok,utazók(Roma,Tsiganes,Voyageurs) című munkát 1985-ben jelentette meg az Európa Tanács,egy újabb kiadás pedig 1994-ben látott napvilágot. Azóta széles körben elterjedt,különböző nyelveken,az Európa Tanács segítségével, a roma / cigány ügyekkel foglalkozó szervezetek kezdeményezésére.
Változatlanul nagy a kereslet a hasonló tájékoztató munkák iránt és nagy szükség van ezeknek különböző nyelvekre való lefordítására is. A szöveg időszerűbbé tételének két fő indoka volt. Elsősorban azért, mert a roma/cigány ügyeket egész Európára kiterjedő összefüggésekben kívánjuk tárgyalni. 1989 óta pedig mélyreható változások történtek itt, olyan változások, amelyek még mindig közvetlen hatást gyakorolnak az évszázadok óta transznacionális ( nemzetek feletti) és európai csoportokra.( megjegyzés: a cigányok nem nemzetek feletti népcsoport, ha csak nem azt akarják kifejezni,hogy a határokat és nemzetek törvényeit tiszteletben tartani képtelen népcsoport, azaz öntörvényűek, a nemzetek felettiség már mindenki számára sértő és megalázó. A második csúsztatás ,hogy évszázados hagyományok és beidegződések helyett több évezredes kifejezés a helytálló). Másodsorban pedig azért, mert számot kell adjunk az elmélet és gyakorlat fejlődéstörténetéről,főképp a nemzetközi intézmények háza táján,illetve a vonzáskörükben.

A nyolcvanas években ennek a munkának a kiadása egyike volt azoknak a konkrét európai kezdeményezéseknek, amelyeknek a célja az volt, hogy jobban megismertesse és ezzel elismertebbé tegye a cigány közösségeket és javítsa a velük szembeni bánásmódot.
Ez a mű részét képezi annak a 125.sz. határozatra (1981) adott válasznak, amelyez az Európai Helyi és Regionális Önkormányzatok Állandó Értekezlete hozott a „ a helyi és regionális önkormányzatok szerepéről és felelősségéről a nomád /cigány/ származású lakosság kulturális és szociális problémáival kapcsolatban”. Az Értekezlet több javaslattétel mellett arra kérte fel a Kulturális
2


Együttműködési Tanácsot (CDCC), hogy vegye tervbe a nomádok/cigányok/ oktatási és képzési problémáinak mélyreható tanulmányozását” és a kultúrák közötti oktatás terén végzett munkájának
részeként készítsen ismertetőket a pedagógusok számára az európai tagállamok nomád/cigány/ eredetű népességéről,történelmükről,kultúrájukról és családi életükről,valamint tanulmányozza egy olyan sajátos képzési program lehetőségét,, amely lehetővé tenné a cigány nyelv oktatását. Egyéb előzetes szövegek és jelentések között az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 13.sz.határozata(1975) az oktatási problémákra helyezte a hangsúlyt.
A Kulturális Együttműködési Tanács 1983-ban Donaueschingenben (Német Szövetségi Köztársaság) szervezett egy szemináriumot a cigány gyermekeket oktatók képzéséről. Az erről szóló jelentés(Doc.DECS/EGT (83) 63) kiemeli a helyzet bonyolult voltát, valamint a hozandó intézkedések nagy számát az oktatás e lényeges területén. A jelentés erőteljesen hangsúlyozza azoknak az alapinformációknak a szükségességét, amelyeket terjeszteni kell azoknak a pedagógusoknak a körében, akik esetleg cigány gyermekeket fogadnak be az osztályukba, valamint más közösségek számára is avégett, hogy jobban megismerjenek egy és megértsenek egy rosszul ismert kulturális és politikai valóságot, mindezt annak tudatában,hogy a megértés és megismerés nagyobb megbecsüléshez vezet. A cigányokról ,az utazókról alkotott képet ugyanis leggyakrabban az előítéletek és a hamis sztereotípiák/ felszínesen általánosító vélemény, negatív elképzelések és előítéletek együttese/ jellemzik és nagyrészt ezek táplálják a velük szembeni elutasító magatartást, ezek teszik hatástalanná azokat az intézkedéseket, amelyet pedig megértésükre hoznak.
E könyv megjelentetésével tehát a Kulturális Együttműködési Tanács az alapinformáció-igény kielégítését szolgálja.
Megjegyzés: A testközelből szerzett tapasztalatokat nem lehet előítéletnek nevezni, sajnos az a valóság, s nem azért olyanok, mert nem értik meg őket, hanem azért olyanok , mert évezredek során ilyen igényesek voltak önmagukkal szemben, s mivel nézeteik alapból az Ószövetség fajelméletét vallják és ebből adódóan viselkednek és élnek úgy ,ahogy. Akik az egész világgal szembehelyezkednek és azt várják el,hogy a világ hozzájuk alkalmazkodjon, akkor soha nem lesznek megértve és megbecsülve a kétlábúak világában, hozzanak akármilyen intézkedéseket. Az ő céljuk az, akármilyen intézkedéseket hoznak, az alól kibújást keresnek azonnal, csak így érzik jól magukat. Ez egy örökös harc, szélmalomharc. Még a halál büntetés sem tartja vissza őket attól, hogy ne ezt tegyék. Ez évezredes beidegződés, amit évezredek alatt sem lehet leküzdeni.

Hogy megértsük a könyv célját, meg kell ismernünk az alapelveket az oktatásban:
Kulturális Együttműködési Tanács oktatással kapcsolatos programjai, projektjei és bizottságai:


3
1961 óta létezik az a 4 szakbizottság, melyből 2 szigorúbban, 2 tágabban értelmezve foglalkozik az oktatással (az intézményes és az iskolán kívül eső oktatással foglalkozik). 2.számú szakbizottság foglalkozik a felsőoktatással.
Iskolai Életre Nevelés Albizottság, mely 1987-től nem működik (1970-es évek elejétől tevékenykedett).
Középfokú oktatással kapcsolatosan: EU alapelvévé válik a középfokú oktatás fontosságának hangsúlyozása. 3 érvet fogalmaz meg az alapelv: 1. azért fontos, mert ebben korban jön létre az ún. valódi ismeretek megszerzése, 2. ebben a korban alakul ki döntően a személyiség, 3. a társadalomba való beilleszkedés ebben az életkorban való szükségességének hangsúlyozása. Ezen alapelveket 1999-ben (Oktatási Miniszteri Értekezlet) megfogalmazzák:
- közös európai erkölcsi és etikai alapelvek vagy értékek átadásának szükségessége,
- megfelelő tudás, készségek, alkalmazkodó-képesség fejlesztése,
- a fiatalok önálló gondolkodásra való nevelése,
- az ítéletalkotás alapelve (meg kell tanítani a fiatalokat ítéletet alkotni),
- a felelősségérzet kialakításának a fontossága,
- az élethosszig tartó tanulásra való felkészítés,
- meg kell értetni és meg kell magyarázni a fiataloknak a szellemi és fizikai mobilitás fogalmát.
Ez az értekezlet rendelkezett először a tanári továbbképzésről, és az iskolarendszer reformjáról: az iskolarendszer alapvető változtatások nélkül nem vihető át a 21.századba. Kijelentik, hogy a saját kultúrpolitikánknak dolga volna eldönteni azt, hogy milyen intézkedéseket tegyen ennek érdekében. Bevezet egy új fogalmat: „az iskolán kívüli életet”. Ezzel kapcsolatban 3 működő program jön létre: 1. diákcsere-programok, 2. a határokon átívelő projektek (lehetőség szerint működjenek együtt minél több tagállam szakmai szervezetei), 3. nyelvtanulási programok.
Néhány program ezek közül:
- ESSE-program: középiskolai diákcsere program neve. Az időtartam 3-9 hónapig terjed. 1,5ezer európai diák vett eddig részt benne.
- Szakmai továbbképzés tanároknak c. program: 1969-ben indul. 2000 óta az újonnan csatlakozott országoknak van fenntartva. Létrehoztak egy akadémiát, melynek 4 funkciója van: 1. demokratikus állampolgárrá nevelés oktatása, 2. korszerű történelem-tanítás tematikája, 3. interkulturális oktatás metodikája (egymás kultúrájának megismerése és ennek oktatása), 4. modern nyelvek tanítása (második nyelv középfokú ismerete már a középfokú oktatásban).
- Európai Tanács legrégebbi projektje (1950-ben indul): a történelemtanítás korszerűsítése. Új tankönyvek írása, előítéletek megszűntetése, történelmi tények következetlenségének kiküszöbölése.
- 1991. Belgium (Bruges): a kelet-európai régiók kormányközi találkozója a történelemtanításról. Címe: A történelemtanítás az új Európában. 2 ajánlása van: 1. a kisebbségek történetének
4

oktatásáról, 2. szükséges 10 éven belül a történelem és a társadalomtudományi könyvek revíziójának megtörténése.
- 2000. Portugália (Lisszabon): alaptudásunk, azaz a diplomák elismerése. Egyezmény a Felsőoktatási Képesítések Elismeréséről az európai régióban.

Nyelvtanulási alapelvek:
Az Unió vezető alapelve a nyelvtanulásról: elsőrendű feladat a többnyelvűség, többkultúrájúság, az egyének érintkezésének támogatása. 1988-tól beindul egy olyan komplex program, melynek neve: Nyelvtanulási projektek. Több alprogramból áll, ebből három:
- 1997. Strassbourg-i Csúcskonferenciától indul a Nyelvtanulás az új Európáért alprogram,
- Nyelvtanulás mérhetőségének kérdése,
- A nyelvek európai éve (2001.)
A nyelvek európai intézménye: Modern Nyelvek Európai Központja (székhelye Grazban van). 1994 óta működik. 8 ország hozza létre, majd 34 további ország csatlakozik hozzá. 4 programot bonyolít ez a központ: 1. tanári továbbképzés, 2. tanárképzést végző oktatók képzése, 3. tankönyvírásban való oktatás, 4. tanterv-kidolgozási segítségnyújtás.

Emberi jogok oktatása:
EU irányelv: az Európa Tanács az országokat felkéri, hogy minden szintű oktatásban legyen emberi jogok oktatása (már az óvodában is). Ennek alapján az 1985/7.számú ajánlás: az emberi jogok iskolai fenntartásáról és oktatásáról szóló irányelveket kell kidolgozni, különösen a kisebbségek oktatási jogaira tekintettel.
- 1993. bécsi csúcsértekezlet: Demokrácia, emberi jogok, kisebbségek című projekt. 4 területe: 1. kulturális önazonosság, 2. kulturális közösségek szerepe, 3. többes állampolgárság, 4. interkulturális demokrácia.
Ebből jött egy ET-ajánlás: „A kisebbségek védelmében” címmel: az anyanyelvhez és az anyanyelven való oktatáshoz mindenkinek joga van. Ennek intézménye: Interetnikai Kapcsolatok Alapítványa. Ez a hivatal 1994-ben fogalmazott meg egy dokumentumot: Nemzeti Kisebbségek Oktatási Jogai címmel, ez az ún. Hágai ajánlások.

Ezt az EU ajánlást azért emeltem ide be, mert a könyv nem foglalkozik ezzel a résszel,de a megértéshez szükség van rá.

5

Itt kiemelném a Hágai ajánlást, aminek nem betartása egészében tévútra vitte a cigány nemzetiségek oktatásának szervezését.
A terheket megosztva könnyebben megvalósítható lenne a cigányok iskolázása a sajátosságaikat figyelembe véve.
Mivel egész Európában szétszórtan élnek és most is vándorolnak, ezért átjárhatóságot csak az anyanyelven való oktatásuk biztosítana. Közép és felső szintű oktatásukat pedig EU szintű intézményekben kell megoldani. Jelenleg a cigányok erőszakos integrálása, beolvasztása folyik, amelyet ők maguk nem akarnak.
Azóta előreléptek és van irodalmi nyelvük, amelyet már több országban oktatnak is, s tehát van lehetőségük nemzetiségi kétnyelvű iskolákat alapítani főleg ott, ahol nagy létszámban fordulnak elő.

Kisebbségi dosszié: Hágai Ajánlások
írta BOZÓKI Antal
az Árgus Intézõbizottságának elnöke
Milyen oktatási jogai vannak a nemzeti kisebbségeknek?
Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) nemzeti kisebbségi fõbiztosának (HCNM) a nemzeti kisebbségek oktatási jogairól szóló 1996. októberi úgynevezett Hágai Ajánlásai



A nemzeti kisebbségi fõbiztos tisztét az (akkor még Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet - EBEÉ) 1992. július 9-én és 10-én megtartott helsinki csúcs eredményeként hozták létre annak érdekében, hogy az (etnikai) összetûzések "a lehetõ legkorábbi szakaszban megelõzhetõek legyenek". A tisztséget 1993. január 1-je óta Max van der Stoel (korábban Hollandia külügyminisztere) látja el. Hivatala szerint nem felügyelõ szerv, de az adott tárgykörre vonatkozó ajánlásainak elvi elemzési keretéül és megalapozásául a tagállamok által elfogadott nemzetközi normákat alkalmazza.

Fontos ezzel kapcsolatban kiemelni, hogy valamennyi EBESZ-tagállam kötelezettséget vállalt a szervezet állam- és kormányfõi értekezleteinek záróokmányaiból, a szervezet testületei ajánlásainak, valamint emberi jogi értekezleteinek dokumentumaiból eredõ feladatok megvalósítására a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban is. Valamennyi EBESZ-államra az ENSZ emberi jogi -beleértve a kisebbségjogi - határozatai úgyszintén kötelezettségeket rónak, de az EBESZ-államok többségét az Európa Tanács normái is kötik. Az ajánlások a nemzetközi jogban az úgynevezett puha (nem kötelezõ érvényû) normák közé tartoznak, amelyek az államok számára inkább politikai és erkölcsi kötelezettségeket rónak, az egyezményektõl eltérõen, amelyek az ún. kemény (kötelezõ érvényû) normákat tartalmazzák. Az EBESZ-ben azonban az ajánlások megvalósítását is figyelemmel kísérik - ebben az esetben a nemzeti kisebbségi fõbiztos -, és jelentést készítenek az egyes államoknak a témával kapcsolatos viszonyulásáról és gyakorlatáról.
6

Az EBESZ állandó tanácsa 2000. november 10-i ülésén felvette a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot a szervezet tagjai közé. Ez azt is jelenti, hogy Jugoszláviának is alkalmaznia kell a nemzeti kisebbségi fõbiztos által megfogalmazott ajánlásokat.


Oktatási/nevelési jogok

A fõbiztos figyelmét felkeltették a kisebbség oktatásügyi, de különösen a kisebbség nyelvi nevelési/oktatási témák, mert szerinte "Világos, hogy az oktatás rendkívül fontos elem a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek azonosságtudatának megõrzésében és elmélyítésében." Ezt szem elõtt tartva 1995 õszén felkérte az 1993-ban alapított Interetnikai Kapcsolatok Alapítványát, hogy tanácskozzon egy nemzetközileg is elismert szakértõk szûkebb csoportjával az EBESZ kisebbségi oktatási/nevelési jogok alkalmazására vonatkozó ajánlásainak elkészítése céljából.

A nemkormányzati szervezetkén mûködõ alapítvány több szakértõi találkozót hívott össze, ezek közül kettõ Hágában zajlott. A tanácskozásokba bevont szakemberek a témához kapcsolódó különféle területeket képviseltek: nemzetközi jogászok, a kisebbségek helyzetére és szükségleteire szakosodott dániai, finnországi, hollandiai, magyarországi, nagy-britanniai és norvégiai nyelvészek, oktatási szakemberek voltak.

Munkájuk eredményként 1996 októberében megszületett Nemzeti Kisebbségek Oktatási Jogairól szóló Ajánlások egyértelmû nyelvezetet használva tesznek kísérletet arra, hogy tisztázzák azon kisebbségi oktatási jogok tartalmát, melyek általában azokban a helyzetekben alkalmazhatóak, melyekkel a fõbiztos szembesülhet. A normákat is úgy fogalmazták meg, hogy biztosítsák összefüggésüket az alkalmazás során.
Az összesen 21 pontból álló Ajánlások 8 alfejezetre tagolódnak. Ez a tagolás a gyakorlatban felmerülõ oktatási problémák figyelembevételével készült. Az ajánlások részletesebb magyarázatát, melyekben a releváns nemzetközi normák és a rájuk való konkrét utalások találhatók, a kapcsolódó Értelmezõ Megjegyzések tartalmazzák. Mindkét dokumentum (magyar) nyelvû teljes szövege (is) megtalálható a nemzeti kisebbségi fõbiztos internetes honlapján:
http://www.osce.org/hcnm/documents/index.htm.


Az identitás védelme

A Hágai Ajánlások kidolgozása során megállapították, hogy valamennyi hatályos nemzetközi jogi dokumentum különbözõ mértékben deklarálja a kisebbségeknek azt a jogát, hogy anyanyelvük a kollektív identitás megõrzését szolgálja. Ez a jog mindenekelõtt az oktatás révén gyakorolható.

A dokumentumok hangsúlyozzák, hogy a kisebbségi nyelv révén a kollektív identitás megõrzésének jogát egyensúlyba kell hozni azzal a felelõsséggel, amit a szélesebb társadalomba való integrálódás és az abban való részvétel jelent. Az integráció mind a szélesebb társadalom, mind pedig az állami nyelv(ek) alapos elsajátítását igényli. A tolerancia és a pluralizmus elõmozdítása is fontos tényezõi ennek az egyensúlynak.

A munkában részt vevõ szakemberek szerint "a kisebbségi nyelvû oktatásra vonatkozó nemzetközi emberi jogi dokumentumok némileg homályosak és általánosak". Hiányoznak a kellõ utalások ezen oktatás fokozataira, azt sem határozzák meg, hogy az anyanyelvi oktatás milyen szintjét kell a kisebbségek számára biztosítani és milyen eszközökkel.

7

Arra a megállapításra jutottak, hogy függetlenül az államok saját lehetõségeibõl eredõ megközelítés színvonalától, a nemzeti kisebbségek etnikai kulturális, nyelvi és felekezeti identitásának védelmére hozott intézkedéseket nem lehet tetszõleges módon megvalósítani. Az államok kötelesek a nemzeti kisebbségek szükségleteit úgy figyelembe venni, ahogy az adott közösségek azt következetesen kifejezésre juttatják és demonstrálják.

Rámutatnak továbbá, hogy a nemzeti kisebbségek követelései méltányosak kell hogy legyenek. Olyan jogos tényezõket kell figyelembe venniük, mint létszámuk, népsûrûségük egy adott régióban (vagy régiókban), de azt a képességüket is, hogy e szolgáltatások és lehetõségek fenntartásához hosszabb idõn keresztül hozzá tudnak járulni.

Az ajánlások által az EBESZ-államok arra kaptak bátorítást, hogy támogatólag közelítsék meg a kisebbségi jogokat, vagyis az emberi jogok területén vállalt kötelezettségek teljesítésérõl tartott koppenhágai értekezleten (1990) - amelyet hivatalosan az EBEÉ II. emberi jogi konferenciája néven tartanak nyilván - elfogadott ún. Koppenhágai Okmány 31. pontja (IV. rész) szellemében. E pont a nemzeti kisebbségek számára teljes egyenlõséget biztosító különleges intézkedések foganatosítására buzdítja az államokat. Ennek az okmánynak a 33. pontja ugyanebben az értelemben azt követeli, hogy az államok a területükön élõ nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitástudatát védje, és teremtse meg identitásuk elõmozdításának feltételeit.

Ugyancsak a Koppenhágai Okmány 35. pontja szellemében az államoknak ösztönözniük kell a szülõk helyi és regionális szintû bevonását, akárcsak a nemzeti kisebbségeket képviselõ intézmények hatékony részvételét az oktatási folyamatban (beleértve a kisebbségekre vonatkozó tantervfejlesztési folyamatot). Ez a dokumentum hangsúlyozza továbbá a nemzeti kisebbségek tagjai közügyekben való hatékony részvételének fontosságát, beleértve a saját identitásuk védelmére és elõsegítésére vonatkozó ügyeket.


Jog a saját intézményekre

Az ajánlások szerint az államnak el kell ismernie a nemzeti kisebbségek jogát saját intézmények, köztük oktatási intézmények alapítására és fenntartására, mivel arra a nemzetközi jog kellõ alapot ad. Mindazonáltal az államnak jogában áll - a törvényeivel összhangban - ezt a folyamatot adminisztratív szempontból nyomon követni, nem akadályozhatja meg azonban e jogok gyakorlását olyan indokolatlan adminisztratív követelések támasztásával, melyek gyakorlatilag lehetetlenné tehetnék a nemzeti kisebbségek számára a saját oktatási intézményeik létrehozását.

Kiemelik továbbá, hogy - habár az államoknak nincs formális kötelezettségük az anyagi támogatást illetõen - nem szabad ezeket a magánintézményeket megakadályozniuk abban, hogy minden hazai és nemzetközi forrást felkutassanak.

Az értelmezõ megjegyzésekben a szakértõk rámutattak továbbá, hogy a kisebbségi nyelvi oktatásra vonatkozó nemzetközi dokumentumok szerint a kisebbségeknek nemcsak az a joguk, hogy identitásukat az anyanyelv közege révén megõrizzék, hanem az is, hogy integrálódjanak és részt vegyenek a szélesebb államközösségi társadalomban azáltal, hogy az állam nyelvét megtanulják.

A fentiek fényében az EBESZ-tagállamok nemzeti kisebbségeinek többnyelvûvé válása

8

úgy tekinthetõ, mint a nemzeti kisebbségek védelméhez és integrációjához kapcsolódó nemzetközi dokumentumok céljainak elérését szolgáló leghatékonyabb eszköz. Az alap- és középfokú oktatásra vonatkozó ajánlások irányadóként szolgálnak a kisebbségi nyelvi nevelés politikájában és a rá vonatkozó programok fejlesztésében. A szakértõk szerint ezt a megközelítést a pedagógiai kutatások is igazolják, amelyek egyúttal a mérvadó nemzetközi normák valósághû tolmácsolását is képezik.

Rámutattak továbbá, hogy a tananyagot kizárólag a hivatalos nyelven tanító, a kisebbséghez tartozó gyermekeket a többségiekkel egy osztályba integráló megközelítések nincsenek összhangban a nemzetközi normákkal. Ez vonatkozik a különálló iskolákra is, amelyekben valamennyi tantárgy oktatása és a nevelési folyamat egésze kizárólag a kisebbségi anyanyelven történik, a többségi nyelvet vagy egyáltalán, nem vagy csak minimális mértékben tanítják.


Jog az anyanyelvi oktatásra

Az értelmezõ megjegyzések felhívják a figyelmet a Koppenhágai Okmány 34. pontjára, amely szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek joga, hogy anyanyelvüket tanulhassák, hogy az iskolai oktatás nyelve az anyanyelv legyen. Ebbõl következik az a jog is, hogy a szakiskolákban a szaktantárgyakat anyanyelvükön tanulhatják. Az egyenlõség és megkülönböztetéstõl való mentesség jegyében az EBESZ-tagállamoknak biztosítaniuk kell az ilyen képzés elérhetõségét ott, ahol ez erre vonatkozó igényeiket kinyilvánították, és létszámuk ezt igazolja.

A dokumentum szerint elõnyös lenne, ha a kisebbségi szakiskolák végzettjei szakmai tevékenységüket a hivatalos nyelven is képesek lennének folytatni. Ez biztosíthatja számukra azt, hogy azon a régión kívül, ahol a kisebbség koncentrálódik, az ország más területein is munkát vállalhassanak. Az idézett okmány ugyanezen pontja szerint - az elõzõekhez hasonlóan - a nemzeti kisebbségeknek joguk van ahhoz, hogy anyanyelvüket tanulják, illetve hogy az iskolai oktatás nyelve az anyanyelv legyen. Ebbõl következik, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van az anyanyelvi felsõoktatáshoz. Ebben az esetben is egyfelõl az egyenlõ elérhetõség és diszkrimináció-mentesség elveit, másfelõl, a közösség igényeit és a szokásos létszámszerû indokoltságot kell figyelembe venni. Állami támogatás hiányában a kisebbségeknek saját intézményeinek létesítését érintõ szabadságát nem szabad korlátozni.

Ugyanennek a dokumentumnak a 33. pontja kiemeli, hogy az államnak nemcsak a kisebbségek identitásának megvédésében van szerepe, hanem az identitás elõsegítésében is. Ennek megfelelõen az államoknak mérlegelniük kell, hogy a felsõoktatást kisebbségi nyelven elérhetõvé tegyék, ahol erre az igényt kinyilvánították, és azt a létszám igazolja. Ebben a megközelítésben az anyanyelven folyó felsõoktatás nem korlátozódhat csak a tanárképzésre.

Az értelmezõ megjegyzések hangsúlyozzák azt is, hogy a kisebbségi nyelven folyó felsõoktatás biztosítása nem egyenlõ a párhuzamos felépítmények létrehozásával. Sõt, az egyetemi szintû párhuzamos oktatási intézmények létrehozása elõsegítheti a kisebbségnek a többségtõl való elszigetelõdését. Ezzel kapcsolatban rámutatnak, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 26. pontja szerint az oktatás célja a nemzeti, faji és vallási csoportok közötti megértés, türelem és barátság elõsegítése. Ennek szellemében, valamint az integrációra törekedve, a többség és a kisebbség szellemi és
9

kulturális fejlõdése elkülönülten nem mehet végbe.

A tantervekkel kapcsolatban az értelmezõ magyarázatok kiemelik az államok kötelezettségét, hogy az iskolai tantervben helyet biztosítsanak az országhatárokon belül élõ különbözõ kisebbségek történelmének, hagyományainak tanítása számára. A dokumentum szerint az állami szervek ezt maguk is megtehetik (az érintett kisebbség részvétele nélkül), ez a megközelítés azonban nem tanácsos, illetve káros lehet. A dokumentum végezetül rámutat, hogy a kisebbségi nyelvek oktatásával foglalkozó tantervfejlesztési központok létrehozása elõsegítheti a kisebbségek részvételét a döntéshozatali folyamatokban, különösen azokban az esetekbe, amelyek közvetlenül érintik õket. Ez a kettõs folyamat biztosíthatná annak minõségét és szakmaiságát.
***


A kisebbségek oktatáshoz fûzõdõ jogai továbbra is kényes témának számítanak számos EBESZ-tagállamban. Az oktatási folyamat azonban olyan képességekkel rendelkezik, amelyek hatékonyan befolyásolják és erõsítik a résztvevõ államokon belül élõ különbözõ közösségek közötti kölcsönös tiszteletet és megértést, mutatnak rá az ajánlásokban.

Az ajánlások készítõi végezetül kifejezték reményüket, hogy - mivel a kisebbségek oktatási problémái napjainkban is kényes témának számítanak, és mivel "a különbözõ nemzetközi emberi jogi dokumentumokban lefektetett normák kissé homályosak és általános jellegûek" -, az ajánlás kidolgozása bizonyára elõsegíti a kisebbségi oktatási jogok kérdésének jobb megértését és megközelítését. Ezért a Hágai Ajánlások nem kívánnak a téma minden részletére kitérni, inkább olyan általános keretként szolgálnak, amely segítheti az államokat a kisebbségi oktatáspolitika fejlesztésében. A kisebbségi oktatásügyben dolgozóknak pedig hasznos útmutatások és (nemzetközi jogi) hivatkozási alapok lehetnek.

írta BOZÓKI Antal



A nemzeti kisebbségek oktatási jogairól szóló hágai ajánlások
A nemzetközi jogi dokumentumok szelleme



1) A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitás-megõrzési joga teljes egészében csak úgy valósulhat meg, ha az oktatási folyamat során anyanyelvüket kellõ mértékben elsajátíthatják. Ugyanakkor a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek felelõssége integrálódni a szélesebb társadalmi közösségbe a hivatalos nyelv kellõ mértékû elsajátítása által.
2) Azon nemzetközi dokumentumok alkalmazása során, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára jelentõséggel bírnak, az államoknak következetesen tartaniuk kell magukat az egyenlõség és a diszkrimináció-mentesség alapvetõ elveihez.
3) Szem elõtt kell tartani, hogy a releváns nemzetközi kötelezettségek és feladatok az

10

elfogadott standardok minimumát képezik. Szellemük és szándékuk ellen való lenne a kötelezettségek és feladatok szûkítõ értelmezése.


Inézkedések és erõforrások

4) Az államoknak támogatólag kell megközelíteniük a kisebbségi oktatással kapcsolatos jogokat. Ahol ez szükséges, ott különleges intézkedéseket kell foganatosítani, hogy aktívan érvényesíthetõ legyen a kisebbségi nyelvû oktatási jog az állam számára rendelkezésre álló források maximumának felhasználásával, akár állami, akár nemzetközi segítséggel és együttmûködéssel, különösen gazdasági és technikai téren.


Decentralizáció és részvétel

5) Az államoknak olyan feltételeket kell teremteniük, hogy a nemzeti kisebbségek reprezentatív szervezetei hatékonyan tudjanak közremûködni a kisebbségi oktatással kapcsolatos politika és programok fejlesztésében és végrehajtásában.
6) Az államoknak a kisebbségi oktatást illetõen megfelelõ jogkörrel kell felruházniuk a regionális és helyi hatóságokat, ezzel is elõsegítve a kisebbségek részvételét a regionális és/vagy helyi szintû politika alakításának folyamatában.
7) Az államoknak olyan intézkedéseket kell hozniuk, melyek segítik a szülõket a helyi szintû oktatási rendszerbe való bekapcsolódásban, illetve választási lehetõségben, beleértve a kisebbségi nyelven történõ oktatást is.


Köz- és magánintézmények

8) A nemzetközi joggal összhangban a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeket - ahogy másokat is - megilleti az a jog, hogy az adott ország jogrendjének megfelelõen saját oktatási intézményeket hozzon létre és tartson fenn. Ezek az intézmények kisebbségi nyelven oktató iskolák is lehetnek.
9) A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek adott a joguk saját oktatási intézményeik létrehozására és fenntartására; az államok nem hátráltathatják ennek a jognak a gyakorlását azáltal, hogy az ilyen intézmények alapításának, fenntartásának szabályozása során megterhelõ és méltánytalan jogi, adminisztratív követelményeket támasztanak.
10) A kisebbségi nyelvû oktatási magánintézményeknek joguk van akadályoztatás és diszkrimináció nélkül saját finanszírozási lehetõségeket igénybe venni az állami költségvetésbõl, nemzetközi forrásokból és a magánszektorból.


Alap- és középfokú kisebbségi oktatás

11

11) A gyermek fejlõdésében a nevelés elsõ évei rendkívüli fontosak. A pedagógiai kutatások az iskoláskor elõtti és az óvodáskorú gyermekek anyanyelven folyó nevelését javasolják. Ahol csak lehetséges, az államoknak meg kell teremteniük a feltételeket, hogy a szülõk élhessenek ezzel a lehetõséggel.
12) A kutatások szerint az alapfokú oktatásban is az a legkedvezõbb, ha a tantárgyakat kisebbségi nyelven tanítják. A kisebbségi nyelvet iskolai tantárgyként, a tanterv szerves részeként kell oktatni. Az állam hivatalos nyelvét is közönséges iskolai tantárgyként kell oktatni; leginkább olyan - mindkét nyelvet ismerõ - tanárokra bízni, akik jól ismerik a gyermekek kulturális és nyelvi hátterét. Az elemi oktatás vége felé néhány gyakorlati vagy nem elméleti tárgyat hivatalos nyelven kell tanítani. Ahol csak lehetséges, biztosítsanak az államok olyan körülményeket, hogy a szülõk maguk élhessenek ezzel a lehetõséggel.
13) A középfokú oktatásban a tantárgyak döntõ hányadát kisebbségi nyelven kell tanítani. A kisebbségi nyelvet iskolai tantárgyként, a tanterv szerves részeként kell oktatni. Az hivatalos nyelvet is közönséges iskolai tantárgyként kell oktatni; a legjobb olyan - mindkét nyelvet ismerõ - tanárokra bízni, akik jól ismerik a gyermekek kulturális és nyelvi hátterét. Az oktatás e periódusában a hivatalos nyelven oktatott tantárgyak számát fokozatosan növelni kell. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy minél fokozatosabb a növelés, annál inkább szolgálja a gyermek javát.
14) Az alap- és középfokú kisebbségi nyelvû oktatás megvalósíthatósága nagymértékben attól függ, hogy vannak-e olyan tanárok, akik minden tantárgyukat anyanyelvükön tanultak. Ezért az államoknak - a kisebbségi nyelvû oktatás megfelelõ lehetõségeinek biztosítására tett kötelezettségeibõl fakadóan - vállalniuk kell, hogy adekvát körülményeket biztosítanak a megfelelõ tanárképzés, és lehetõséget az ilyen képzésben való részesülés számára.


Kisebbségi oktatás a szakoktatásban

15) Kisebbségi nyelvû középfokú szakoktatást kell lehetõvé tenni a szaktárgyak vonatkozásában, ha az adott nemzeti kisebbséghez tartozó személyek erre vonatkozó kérésüket kinyilvánították, ha igényüket demonstrálták, vagy ha létszámuk ezt igazolja.
16) Az anyanyelvû szakiskolák oktatási tantervét oly módon kell összeállítani, hogy az iskola elvégzése után a tanulók mind a hivatalos nyelven, mind a kisebbségi nyelven képesek legyenek szakmájuk gyakorlására.


Kisebbségi nyelvõ felsõoktatás

17) A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára biztosítani kell a saját nyelvû felsõoktatást, ha erre vonatkozó igényüket kinyilvánították, és ha ezt létszámuk igazolja. A kisebbségi nyelvû felsõoktatás legitim módon elérhetõvé tehetõ a nemzeti kisebbségek számára a már létezõ oktatási struktúrákon belül, ha ez utóbbiak képesek megfelelõ módon kielégíteni az adott kisebbség szükségleteit. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek maguk is kereshetik a saját felsõoktatási intézmények létrehozásának

12
módjait és eszközeit.
18) Ha egy kisebbség a közelmúltban saját felsõoktatási intézményeket tartott fenn és mûködtetett, ezt a tényt a jövõbeni szabályozás rögzítésekor irányadónak kell tekinteni.


Tantervfejlesztés

19) Mivel az interkulturális oktatáshoz kapcsolódó nemzetközi dokumentumok a kisebbségi történelemnek, kultúrának és hagyományoknak fontosságot és értéket tulajdonítanak, az állami oktatási hatóságoknak biztosítani kell, hogy az általános és kötelezõ tanterv foglalja magába az adott állam nemzeti kisebbségeinek történelmét, kultúráját és hagyományait. A többség tagjainak az állam területén élõ kisebbségek nyelveinek tanulására való bátorítása az államon belüli tolerancia és multikulturalitás megerõsödéséhez.
20) A kisebbségi tanterv tartalmát az érintett kisebbségeket képviselõ testületek aktív részvételével kell kialakítani.
21) Az államoknak szorgalmazniuk kell a kisebbségi nyelvû tantervfejlesztési és -ellenõrzési központok létrehozását. Ezeket a központokat a már létezõ intézményekhez lehetne csatolni, föltéve, ha ezek képesek arra, hogy elõmozdítsák a tantervi célok megvalósítását.


írta BOZÓKI Antal
forrás://Családi Kör, Újvidék
Amint látjuk máris bővült és a bővíthető a könyv és szelleme így biztosabb irányt mutat.
Még fontos dolgokat tartalmaznak a Nemzeti és etnikai kisebbségről szóló 1993.évi LXXVVII. törvény , amelynek 4.§ -a tiltja a beolvasztását a nemzeti és etnikai kisebbségeknek, s ezzel ellentétes folyamatok vannak az egész országban. A 2001-es népszámlálás szerint 192 000 cigány népcsoporthoz tartozó állampolgára van a Trianon utáni Magyarországnak. Súlyuk eltúlzásaként ők magukról azt tartják, hogy már egy millióan vannak. Ha ezt vesszük alapul, akkor egészen más feladatok állnak az ország előtt a cigányoktatásban. A szegregáció elleni küzdelem például a beolvasztás irányába mutató tevékenység, ellentétes a törvénnyel és a hágai ajánlással.
Ha elolvassák a Hágai és Oslói ajánlásokat és összevetik az alábbi cikk valóságával, akkor láthatjuk,hogy egészen téves úton halad a magyar gyakorlat, sőt szembe megy az ajánlásokkal és nagyon kártékony tevékenységet folytat a nevesített alapítvány, s mindezt a tevékenységet és az alapítványt a magyar állam évente 20 millió Ft állami támogatásban részesíti.




13

Kisebbségi dosszié: Oslói Ajánlások
írta BOZÓKI Antal

(A Nemzeti Kisebbségek Nyelvi Jogairól szóló, 1998. februári Oslói Ajánlások)

A kisebbségi jogok fontos tartozéka a nemzeti kisebbségek nyelvi jogai megvalósításának köre is, vagyis a kisebbségekhez tartozó személyek anyanyelvének szabad használata a magán- és közéletben. A nemzetközi emberjogi dokumentumok utalnak erre a jogra. Egyfelől a nyelv egyéni ügy, ami szorosan összekapcsolódik az identitással. Másfelől a nyelv a társadalom szervezésének fontos eszköze, tehát sok esetben közüggyé válik. A nyelvhasználati jogok gyakorlása természetesen számos szempontból hatással van az állam működésére. A mássághoz való alkalmazkodás tehát fontos politikai és jogi ügy egy olyan demokratikus államban, mely elkötelezte magát az emberi jogok betartása érdekében. Ha nem sikerül megfelelő egyensúlyt találni, ez akár az etnikai közösségek közötti feszültségek forrása is lehet.

Az Interetnikai Kapcsolatok Alapítvány elnevezésű nem kormányzati szervezet a témával kapcsolatban több szakértői találkozót hívott össze, amelyek közül kettőt Oslóban, egyet pedig Hágában tartottak meg. A munkában részt vettek az ausztráliai, franciaországi, hollandiai, írországi, lettországi, norvégiai, magyarországi, nagy-britanniai és spanyolországi szakemberek, a témához kapcsolódó különféle területek képviselői: nemzetközi jogászok, a kisebbségek helyzetét és szükségleteit ismerő nyelvészek.

A szakértők munkájának végeredményeként elkészültek a Nemzeti Kisebbségek Nyelvi Jogairól szóló Oslói Ajánlások. A kilenc alfejezetből és 21 pontból álló dokumentum célja, hogy - egyértelmű nyelvezetet használva - tisztázza azon kisebbségi nyelvi jogok tartalmát, melyekkel a nemzetiségi főbiztos szembesül, továbbá a normákat is úgy fogalmazza meg, hogy biztosítsa összefüggésüket az alkalmazás során. Az Ajánlások tagolása a gyakorlatban felmerülő nyelvi jogokkal kapcsolatos problémák figyelembe vételével készült.

Az Ajánlások remélhetőleg hasznos útmutatásul szolgálnak majd az államok politikájának és törvényeinek kialakításához, amelyek hozzájárulnak majd a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi jogainak különösen a közéletben való hatékony érvényesítéséhez. Noha az Ajánlások a nemzeti kisebbségi nyelvhasználati jogok létező csoportját kívánja tisztázni, a főbiztos szerint elvileg más típusú kisebbségekre is alkalmazhatók.

Nemzeti Kisebbségek Nyelvi Jogairól szóló Oslói Ajánlásokhoz a szakértők terjedelmes (24 oldalas) értelmező megjegyzéseket fűztek, amelyek tartalmazzák a dokumentum elkészítésekor felhasznált nemzetközi jogi okiratok vonatkozó szabályait is. (Ezek alapján készült az alábbi összefoglaló.)

14

Az értelmező megjegyzések általános bevezetője kiemeli, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nyelvének (nyelveinek) köz- és magánszférában történő használati jogát - miként azt az Ajánlások megfogalmazzák - a szélesebb társadalomban való teljes részvétel kiegyensúlyozott összefüggésében kell szemlélni. Az Ajánlások nem elszigetelő megközelítésre tesznek javaslatot, hanem sokkal inkább olyanra, amely a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek önazonosságának, kultúrájuk és nyelvük megtartásához, fejlesztéséhez fűződő jogai és a szélesebb társadalomba teljes és egyenlő tagként való integrálódás biztosításának szükségessége közötti egyensúly megteremtésére bátorít. A dokumentum szerint az ilyen integráció azonban aligha valósulhat meg az állam hivatalos nyelvének (nyelveinek) biztos ismerete nélkül.

1) A nevekkel kapcsolatban az értelmező megjegyzések hangsúlyozzák, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van keresztnevüket, nemzetségnevüket és családnevüket anyanyelvükön használni. Ezt a jogot - amelynek gyakorlása alapvető a személy önazonosságát illetően - minden egyes államnak sajátos körülményei ismeretében kell alkalmaznia. A közhatóságok jogosan járnak el például, ha az állam hivatalos nyelvének vagy nyelveinek írását használják a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek neveinek fonetikus formájukban történő rögzítésekor. Azonban ezt az illető nemzeti kisebbség nyelvi rendszerével és hagyományaival összhangban kell tenni. Ezen alapvető jog szellemében, mely az egyének nyelvéhez és azonosságtudathoz egyaránt szorosan kapcsolódik, azokat a személyeket, akiket a közhatóságok eredeti vagy ősi nevük, neveik feladására kényszerítettek, vagy akik nevét akaratuk ellenére megváltoztatták, megilleti a jog, hogy visszatérjenek régi nevükhöz anélkül, hogy ez számukra költségekkel járna.

2) A nevek a közösségi azonosságtudat fontos elemét képezik, ezért az Ajánlások magyarázata szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van, hogy „a magán- és a közszférában szabadon és beavatkozás vagy a diszkrimináció bármi formája nélkül használhassák nyelvüket". A személynek az a joga, hogy a közszférában, másokkal közösen bármilyen beavatkozás vagy a diszkrimináció bármilyen formája nélkül használhassa nyelvét, egyértelműen arra utal, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által alapított és működtetett törvényes létesítmények is - intézmények, társaságok, szervezetek vagy üzleti vállalkozások -- az alapítójuk által választott kisebbségi nyelvű neveket használhatják. A közhatóságoknak el kell ismerniük és az adott közösség nyelvi rendszerével és hagyományaival összhangban kell használniuk e létesítmények nevét.

3) A magyarázatok szerint „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által hagyományosan és jelentős számban lakott területeken az állami szerveknek törekedniük kell arra, hogy ...a hagyományos településneveket, az utcaneveket és más, közérdekű topográfiai jelzéseket a kisebbségi nyelven is tüntessék fel, ha ezekre megfelelő igény mutatkozik". Ha az említett történelmi elnevezések érvényességét nem ismerik el, úgy ez a történelem megváltoztatására irányuló vagy a kisebbségeket asszimiláló kísérletnek minősül, mely komolyan veszélyezteti a kisebbségekhez tartozó személyek önazonosságát.
15


4) A vallás és annak „közösségben" történő gyakorlását a dokumentum sok, nemzetiségi kisebbséghez tartozó személy számára nagy fontosságú kérdésnek tekinti. Ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a valláshoz fűződő jog mindenki számára korlátlan. Azonban a vallás és a hit megvallásának szabadsága, beleértve a nyilvános istentiszteleteket is, számos korlátozásnak van kitéve. Ezeket a korlátozásokat törvényeknek kell előirányozniuk, és a közbiztonság, közrend, közegészség, közerkölcs, valamint a mások szabadságának és alapvető jogainak védelmével kell összefüggésben lenniük. Az államok nem használhatják fel ezeket a korlátozásokat a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek legitim szellemi, nyelvi vagy kulturális törekvéseinek elfojtására.
Kisebbségi körülmények között a vallás gyakorlása sokszor különösen szorosan kapcsolódik a kulturális és nyelvi önazonosság megőrzéséhez. A kisebbségi nyelv nyilvános istentiszteletek során történő használatához fűződő jog ezért - az Ajánlások szerint - éppen olyan magától értetődő, mint a vallási intézmények létrehozásához, magához a nyilvános istentisztelethez fűződő jog.

5) Az Ajánlások szem előtt tartják azt az elvet, hogy adminisztratív megfontolások nem akadályozhatják meg az emberi jogok élvezetét, a közhatóságok semmilyen nyelvi korlátozást nem alkalmazhatnak a vallási közösségekre. Az állam azonban megkövetelheti a vallási közösségtől, hogy az állam hivatalos nyelvén/nyelvein is regisztrálja azokat a polgári jogi aktusokat, amelyekhez az állam jogi következményeket fűz annak érdekében, hogy az állam törvényes szabályzó és adminisztratív feladatainak (a családi jogállás szempontjából) eleget tudjon tenni.

6) A nemzeti kisebbségek nem kormányzati szervezeteinek, egyesüléseinek és intézményeinek létezése általában létfontosságú az önazonosságuk megőrzésében és fejlesztésében, és ezek általában jótékony hatásúak, elősegítik az államon belül a polgári társadalom és a demokratikus értékek fejlődését.
A személyeknek az a joga, hogy csoportjuk tagjaival együtt, „közösségben" cselekedjenek - tehát saját nem kormányzati szervezetek, egyesületek és intézmények alapításához és vezetéséhez fűződő jogaikkal éljenek -, a nyílt és a demokratikus társadalom egyik ismérve. A közhatóságok ezért rendszerint nem avatkozhatnak be az ilyen „közösségben tevékenykedő" létesítmények belügyeibe, és csak a nemzetközi jog által megengedett mértékben korlátozhatják azokat. Az államok úgyszintén nem avatkozhatnak be „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek azon jogaiba, hogy részt vegyenek a hazai és nemzetközi nem kormányzati szervezetek tevékenységében".
Az államok nem részesíthetik hátrányos megkülönböztetésben a nem kormányzati szervezeteket a nyelv alapján, és nem vethetik alá jogtalan nyelvi követelményeknek sem. Ennek kimondása mellett a közhatóságok megkövetelhetik ezektől a szervezetektől, egyesületektől és intézményektől, hogy igazodjanak a hazai joghoz a törvényes közérdek alapján a köztestületekkel való kapcsolatok során, beleértve ebbe az állam hivatalos nyelvének (nyelveinek) használatát is. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van, hogy „saját oktatási, kulturális és vallási intézményeket, szervezeteket vagy egyesületeket hozzanak létre és tartsanak fenn, amelyek a nemzeti jogrendszerrel összhangban önkéntes pénzügyi és egyéb hozzájárulásokra, valamint köztámogatásokra tarthatnak igényt". Következésképpen az államok nem akadályozhatják ezeket a létesítményeket abban, hogy anyagi támogatásban részesüljenek az állami költségvetésből, nyilvános nemzetközi forrásokból,

16

valamint a magánszektorból.

7) Mivel az állam finanszíroz egyes nem kormányzati - többek között szociális, kulturális vagy sport jellegű - tevékenységeket, az egyenlőség és a diszkrimináció-mentesség elveinek alkalmazása azt követeli, hogy a közhatóságok arányos támogatásban részesítsék az államhatárokon belül élő nemzeti kisebbségek nyelvén folytatott hasonló tevékenységet is. Ezért ebben az összefüggésben a közhatóságoknak arányos részesedést kell biztosítaniuk az állami költségvetésből a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által többek között társadalmi, kulturális és sport területeken folytatott tevékenységek számára. Ez állami támogatás, segélyek, közadakozás és adójóváírás révén biztosítható.

8) A koppenhágai értekezleten (1990) elfogadott ún. Koppenhágai Okmány 32.2. pontja (IV. rész) biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek azt a jogát, hogy „saját oktatási, kulturális és vallási intézményeket, szervezeteket és egyesületeket létesítsenek és tartsanak fenn..." Bár ez a norma a médiát szó szerint nem nevezi meg, mégis gyakran alapvető szerepet játszik a nyelv, a kultúra és az azonosságtudat elősegítésében és megőrzésében.
Habár afelől nem lehet kétség, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van magánmédia alapításához és fenntartásához, ez a jog korlátozások tárgya lehet mind a nemzetközi jog, mind pedig az államnak a médiát szabályozó törvényes előírásai révén.

9) Az értelmező megjegyzések szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek kifejezési szabadsága magába foglalja az információ és az eszmék kisebbségi nyelven történő átadásának jogát a közhatóságok hátrányos beavatkozása nélkül. Ez magában foglalja azt is, hogy a jelentős lélekszámot alkotó nemzeti kisebbségeknek a műsoridő megillető hányadához kell jutniuk a közszolgálati rádió és/vagy televízió műsoridejének felosztásakor. A műsoridő felosztásakor az érintett kisebbség létszámadatait kell figyelembe venni.
A számszerűség és a népsűrűség azonban nem lehet az egyetlen mérce a valamely nemzeti kisebbség részére juttatott adásidő nagyságának megállapításában. Kisebb közösségek esetében meg kell fontolni az elfogadható időminimumot és forrásokat, amelyek nélkül az alacsony lélekszámú kisebbség nem tudná hasznosan igénybe venni a médiát.
A kisebbségi programokra szánt műsoridő minősége továbbá olyan kérdéskör, amit ésszerűen, nem diszkriminatív módon kell megközelíteni. A kisebbségi nyelvű programok időbeosztásának biztosítania kell, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek a saját nyelvükön sugárzott programot értelmes módon élvezhessék. A közhatóságoknak tehát biztosítaniuk kell, hogy ezeket a programokat a nap elfogadható szakaszában közvetítsék.

10) A magyarázatokkal összhangban megfelelő mechanizmusokat kell kiépíteni annak érdekében, hogy a közszolgálati médiában a nemzeti kisebbségek által vagy azok nevében történő műsorszerkesztés a közösség tagjainak érdekeit és igényeit fejezze ki, valamint hogy a kisebbségek függetlennek fogadják el ezt. Ezzel kapcsolatban messzemenő kell hogy legyen a nemzeti
17

kisebbségekhez tartozó személyek részvétele (személyes minőségükben fellépve) a szerkesztési folyamatokban, annak biztosítása érdekében, hogy a média független természetét megőrizze, és hogy a közösségek igényeit kielégítse.
Az egyenlőség és a diszkrimináció-mentesség elvének megfelelően a közintézmények összetételének tükröznie kell az általuk kiszolgálni kívánt lakosság összetételét. Ez a közszolgálati médiára is vonatkozik. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek diszkrimináció-mentes foglalkoztatása a médiában hozzájárul a média reprezentatív és objektív jellegéhez.

11) Az ajánlások szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek azon joga, hogy az anyaország vagy egy másik ország által a nyelvükön sugárzott műsoraihoz hozzáférjenek, nem indokolhatja az illető kisebbségek közszolgálati médiájában kijelölt programidejének csökkentését abban az államban, amelyikben a kisebbség tagjai élnek.

12) A nemzetközi dokumentumok alig foglalkoznak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek gazdasági tevékenységéhez fűződő jogaival. Ugyanakkor utalnak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek azon jogára, hogy nyelvüket mind nyilvánosan, mind pedig a magánszférában szabadon és a diszkrimináció bármi formája nélkül használhassák szóban és írásban, egyénileg vagy másokkal közösen. Ezek a jogok - az egyenlőség és diszkrimináció-mentesség jogával párosulva - lehetővé teszik a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek, hogy a választásuk szerinti nyelven folytassák üzleti tevékenységüket. Tekintettel arra, hogy a magánvállalkozások számára fontos az ügyfelekkel való hatékony kommunikáció, az ügyletek kedvező feltételek közötti lebonyolítása, a nyelv szabad megválasztása indokolatlanul nem korlátozható. A mások jogainak és szabadságainak védelme és a hivatali adminisztráció korlátozott igényei azonban indokolttá tehetik az állam hivatalos nyelvének (vagy nyelveinek) kiegészítő használatára vonatkozó sajátos előírásokat. Ez olyan tevékenységi területeken alkalmazható, mint például a munkahelyi egészségvédelem és biztonság, a fogyasztóvédelem, a munkaügyi viszonyok, az adózás, a pénzügyi jelentések, az állami egészségügyi és munkanélküli-biztosítás és a közlekedés. Az állam a legitim közérdek alapján bármilyen nyelv használata mellett megkövetelheti, hogy kiegészítő módon az állam hivatalos nyelvét vagy nyelveit is alkalmazzák az olyan üzleti tevékenységben, mint a közérdekű jelzések, feliratok kifüggesztése.

Összegezve:

Az állam sohasem tilthatja meg egy nyelv használatát, de legitim közérdek alapján előirányozhatja az állam hivatalos nyelvének vagy nyelveinek kiegészítő használatát.

13/14/15) Az EBESZ tagállamai elkötelezték magukat azon lépések megtételére, amelyek hozzájárulnak egy dinamikus környezet létrehozásához, ezáltal nem csupán a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek önazonosságának (beleértve nyelvük) megőrzését segítve elő, hanem azok fejlődését és haladását is. Következésképpen ezek az államok felvállalták, hogy tiszteletben tartják „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek közügyekben való hatékony részvételéhez fűződő jogát". A határozatok arra kötelezik a közhatóságokat, hogy tegyék lehetővé a
18

nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára a hatóságokkal való viszonyukban az anyanyelven történő ügyintézést vagy azt a jogot, hogy anyanyelvű bizonylatokhoz, igazolásokhoz jussanak. A megkülönböztetés nélküliség és az egyenlőség elvével összhangban ezek az intézkedések dinamikus részvételt is követelnek, amelyben a kisebbségek nyelve a kommunikáció teljes értékű eszköze a helyi politikai életben, az állampolgárok és a közszolgáltatást is magába foglaló közigazgatási hatóságok közötti kapcsolatban egyaránt.
A közszolgálati programok és szolgáltatások tervezésével és megvalósításával kapcsolatban ésszerűen elvárható, hogy a már körvonalazott elvek szerint elkötelezett kormányok figyelembe veszik a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek kinyilvánított és a létszámuk által indokolt igényeit. Ahol az igényt kifejezésre juttatták, és a lélekszám is jelentős, az egyenlőség azt kívánja meg, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó adófizetők saját nyelvükön is hozzájuthassanak a szolgáltatásokhoz. Különösen így van ez az egészségügyi és szociális szolgáltatásoknál, amelyek az emberek életminőségére közvetlen és alapvető hatással vannak.

Az egyenlőség és a diszkrimináció-mentesség elveivel összhangban a közigazgatási hatóságoknak kötelességük, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekkel befogadó módon és pártatlanul foglalkozzanak. Az államoknak el kell ismerniük a joghatóságuk alá tartozó régiók demográfiai valóságát. Az államok semmiképpen nem kerülhetik meg kötelezettségeiket oly módon, hogy a régió demográfiai helyzetét megváltoztatják. Ilyen intézkedések lehetnek az önkényes elsajátítás, kilakoltatás, kiutasítás, valamint a közigazgatási határok önkényes megváltoztatása és a népszámlálás manipulálása is.

16) Az emberi jogok akkor kapnak valós értelmet a jogosultak számára, ha az állam közhatóságai kialakítják azokat a mechanizmusokat, amelyek biztosítják a nemzetközi dokumentumokban és nyilatkozatokban vagy a hazai törvénykezésben szavatolt jogok hatékony érvényesítését és védelmét. A jogi eljárások kiegészítéseként, a független országos intézmények gyorsabb és kevésbé költséges lehetőségeket biztosítanak, valamint sokkal könnyebben elérhetőek.
Ebben az összefüggésben - az értelmező megjegyzések szerint - az állam által alapított független országos intézmények orvoslási és kompenzációs mechanizmusként működhetnek, ilyen pl. az ombudsman irodája vagy az emberi jogi bizottság, mely egyúttal egy adott állam demokratikus és pluralista jellegének fokmérője is. A jogorvoslat ilyen mechanizmusait a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára is elérhetővé kell tenni, ha úgy gondolják, hogy nyelvi és más jogaikat sérelem érte.

17/18) A nemzetközi jog megköveteli a közhatóságoktól, hogy minden letartóztatott, vádlott vagy elítélt személyt az általa értett nyelven tájékoztassanak az ellene felhozott vádakról és az eljárás teljes menetéről. Szükség esetén ingyenes tolmácsot kell rendelkezésükre bocsátani. A megjegyzések szerint ésszerű elvárni az államoktól, hogy - amennyire csak lehetséges - biztosítsák a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára a saját nyelvükön való kifejezés jogát a bírósági (akár bűnügyi, akár polgári vagy közigazgatási) eljárás minden szakaszában, mások jogainak tiszteletben tartása mellett, megőrizve a jogi eljárás integritását, beleértve a fellebbezési szakaszt is.

19

19) Mivel az igazságszolgáltatás elérhetősége létfontosságú az emberi jogok gyakorlásában, ezért fontos annak mértéke, hogy az egyén mennyire közvetlenül és könnyen vehet részt a lehetséges eljárásokban. Ha a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára a bírósági eljárások anyanyelvükön (nyelveiken) elérhetőek, akkor az igazságszolgáltatási eljárás számukra közvetlenebb és könnyebb lesz. Ezzel egybehangzóan az államoknak megfelelő szakmai fejlesztési és képzési politikát kell folytatniuk a jogi testületek tagjaira vonatkozóan.

20) A nemzetközi normák tartalmazzák az elítéltek azon jogát is, hogy a büntetésvégrehajtási intézmény adminisztrációja értse az általuk beszélt nyelvet, valamint azt, hogy a börtönadminisztráció által beszélt nyelvet az elítéltek is megértsék.

21) Ugyanezek a szabályok biztosítják a fogva tartottaknak azt a jogát is, hogy családjukkal, tisztességes barátaikkal és külső szervezetek képviselőivel vagy más személyekkel kommunikáljanak. A kifejezés szabadságának, az anyanyelv köz- és magánszférában való használatának joga és más hasonló emberi jogok fontosságát figyelembe véve a hatóságokra hárul az a feladat, hogy ezeket a jogokat a törvény által megszabott korlátozások keretében tiszteletben tartsák a büntetésvégrehajtási intézményekben is. Szabály szerint a fogva tartottaknak meg kell adni a lehetőséget, hogy saját nyelvükön kommunikáljanak elítélt társaikkal, a látogatóikkal mind szóban, mind pedig írásban vagy a személyes levelezésben. Gyakorlati szempontból a fogva tartott személyek nyelvi jogainak gyakorlása akkor lehet a leghatékonyabb, ha olyan helyen tartják fogva őket, ahol ismerik az általuk beszélt nyelvet.

***


Az Oslói Ajánlások mintegy kiegészítik és továbbfejlesztik a kisebbségek nyelvhasználati jogaival kapcsolatos speciális nemzetközi dokumentumokat, amelyek közül a legismertebbek: a Nemzeti vagy Etnikai, Vallási és Nyelvi Kisebbségekhez Tartozó Személyek Jogairól Szóló ENSZ-nyilatkozat (1992. december 18.), az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (Strasbourg, 1992. november 5.), az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezménye (Strasbourg, 1995. február 1.) és az UNESCO védnökségével és támogatásával elfogadott Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (Barcelona, 1996. június 6.).
© 2008 - www.sogorcsaba.eu
design Creative Solutions
• Sajtó info
• Parlamenti folyosó


20

Itt az ominózus és nem az első cikk:
"Mint égből a villámcsapás" emlegetik többek Győrben. Médiahullámot kavart az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány, amikor beperelte az önkormányzatot a Kossuth Lajos utcai iskola, úgymond szegregált gyakorlata miatt. Majd a bíróság dönt.
Győrben több mint 10 általános iskola létezik, ám a Kossuth Lajos utcai intézmény az, ahová szinte kizárólag roma gyerekek járnak. Szegregált (elkülönített, elválasztott) iskola - így hívja a Közoktatási Törvény az ilyen intézményeket -, ahol a tanulók legalább 70 százaléka cigány. A törvény azt is kimondja, hogy a roma gyermekeket integrálni kell, vagyis olyan oktatási feltételeket kell számukra nyújtani, hogy ne a többségtől elkülönítve tanuljanak. Csak így látják a törvényhozók biztosítottnak azt, hogy ugyanazt a szolgáltatást kapják a roma gyerekek, mint a nem romák.

Ahonnan az analfabéták kikerülnek
- 200 homogén cigány iskolát tartunk számon, és 700 olyan intézményt, ahol külön osztályba, vagy akár külön épületbe járnak a romák - ismerteti az adatokat Mohácsi Erzsébet, az alapítvány igazgatója. - Vagyis a magyar iskolák harmada hivatalosan szegregáltnak minősíthető, de a valós szám ennél feltehetően jóval nagyobb. Minden évben elkészíti a minisztérium a kompetenciavizsgálatot, amely mutatja, hogy az iskolák mennyire eredményesek, vagyis hogy a tanulók mennyire tudnak írni, olvasni, hogy teljesítenek a különféle tantárgyakból. Egyértelműen kitűnik, hogy az elkülönített gyakorlatot folytató iskolák mélyen alulteljesítenek...

Ez azt jelenti, hogy a cigánygyermekek elkülönített iskolája nem csupán elméleti síkon nem megengedhető, hanem gyakorlati okai is vannak a szegregáció-ellenes törvénynek: ezek az intézmények termelik újjá zömében az alulképzett, szakmanélküli, sokszor analfabéta réteget. A jövő munkanélkülijét és segélyen élőjét.

- Az alapítvány nem tudja ezt a problémát megoldani, ám néhány precedens értékű perrel igyekszünk felhívni a közvélemény és a törvényhozók figyelmét. A perek során arra kérjük a bíróságot, hogy állapítsák meg a szegregáció tényét, és kötelezzék az önkormányzatot a helyzet megoldására. De ez soha nem megy egyszerűen. A helyi önkormányzat félti a kiépített rendszerét, hozzájuk csatlakozik a kisebbségi önkormányzat - hiszen ők az önkormányzattól függnek, nem mernek fellépni ellenük -, a tanárok védik az állásukat, a szülők pedig meggyőzhetőek - állítja Mohácsi Erzsébet.

Alaptalan vádak?
Győrben is nagy a felzúdulás. A Belváros szélén húzódik a valaha jobb napokat látott, magukat, úgy ahogy tartó házak sorával a Kossuth Lajos utca. Az iskolában roma portás mutatja az utat boltíves folyosón át az igazgatói iroda felé. Németh Zoltán iskolaigazgató elmondja, hogy az alapítvány a polgármesterhez és az iskolához azzal jelentkezett be, hogy segíteni szeretné módszertanilag és anyagilag az intézményt.

- Bombaként ért minket hír, amikor kiderült, hogy szegregáció miatt be akarják záratni az iskolánkat - emlékszik vissza az ügy elejére. - Pedig az alapítvány vádjai mind alaptalanok. 60-70 százalék körül lehet cigánytanulóink aránya, ám erről nem tarthatunk nyilvántartást. Azzal érvelnek, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya nagyobb a megengedettnél, de ez sem állja meg a helyét, mivel a körzetek átalakításával minden győri iskolában a megengedett arányszám alatt van az ilyen gyermekek száma.

Az igazgató úr szerint iskolájuk belefér az átlagba, ami a kompetencia felmérést illeti. Igaz, az
21

alapszámot tekintve alatta vannak, ám a szülők rossz szociális helyzete pár ponttal emeli ezt a számot, és így már átlagosnak mondható a teljesítményük. A továbbtanulással sincs náluk különösebb gond, hiszen a végzősök nagyobb része továbbtanul - igaz, nem az elit gimnáziumokba jelentkeznek, hanem különféle szakmákat tanulnak.

- Harminc éve tanítok ebben az iskolában, végigéltem azt a folyamatot, ahogyan a korábban jobb környékre betelepí

Válasz

Kedves Látogatók,Olvasók!

Átnéztem a hozzászólásom, s látom lemaradt az általam is oly nagyratartott és aleghitelesebbnek tartott dolgozatot a cigányok eredetéről.

Hosszú volt, nem néztem meg a végét és most pótolom a mulasztásom.

A romák és cigányok valódi eredet II.

Az Indiába vezető hosszú út

Visszatérve a romák történetére, a fent leírt ország az a terület, ahol Kr.e. 722-ben találjuk őket. Ekkor kezdődött új nyelvüknek a kialakulása, illetve ekkor kezdték korábbi identitásukat elfelejteni. Abból csupán annyi maradt meg, hogy ők egy sajátos, minden más néptől (goyimtól ‒gójok‒, a későbbi gádzsóktól) különböző nép. Vannak bizonyos törvényeik, amelyekről sohasem fognak lemondani – pl. a purista szabályok, vagy az Egy Istenben való hit, abban, aki megígérte nekik és be is tartotta a szavát: ismét száműzetésre kényszerülnek, talán örökre... Többé már nem fogják őket „Izráel”-nek nevezni, egyszerűen csak embereknek (romáknak), ahogyan őseik egymást nevezték az egyiptomi száműzetéskor.

Az asszír uralom után a babilóniaiak a romák déli testvéreit is deportálták, de ezek megőrizték identitásukat, társadalmi struktúrájukat és a papi törzset, majd pedig 70 év múlva visszatértek Kánaán földjére, ahol továbbra is zsidóknak ismerték el őket. Viszonylag rövid idejű száműzetésük során sikerült az északi testvéreik egy részét is visszaszerezniük, de a nagyobbik rész továbbra is száműzetésben maradt.
Babilon hatalmát megtörte egy új, feltörekvő birodalom, a Méd-Perzsa állam, amelynek lakói bár nem sémik, szorosan kötődtek a hurri/mitanni néphez. Sajátos vallásuk volt, amely magába olvasztotta a tűzimádást és a mágiát is – papi kasztjukat Máginak nevezték. A száműzött nép, akiket azelőtt izraelitáknak, most pedig egyszerűen csak embereknek (romáknak) neveztek, igen tehetségesek voltak ilyen téren, és rájöttek, hogy ennek gyakorlása hasznos lesz számukra. Ezeket a vallási elemeket így tehát átvették, de inkább csak a többi nép, a gádzsók miatt művelték. A Perzsa Birodalom hatalmas volt, Sindhen túl, egész Szakasztánig húzódott. Csábítónak tűnt a lehetőség számukra, úgy látták, ez az ideális ország ahhoz, hogy új életet kezdjenek, és hogy elfelejtsék az asszíriai száműzetést.

Az utóbbi években egy Kulanu (jelentése Mindannyian) nevű nemzetközi zsidó szervezet azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megtalálja az ősi Izrael elveszett törzseit. Ez a törekvés eredményesnek is bizonyult. Van egy része a világnak, ahol számos elveszett törzs nyomaira rábukkantak – ez a hely nem más, mint India. Ennek az országnak minden részében lehet találni az asszírok által száműzött izraeliták leszármazottait, Kashmirtól Keraláig, Assamtól Afganisztánig. Azonosításuk jelenleg is tart – ez azonban nem nyelvi alapon történik, hiszen ezeknek a törzseknek a nyelve a hindu, hanem kulturális és egyéb jellemzők segítségével. Mindezidáig egyiküknél sem tudtak olyan sok héber elemet kimutatni, mint a cigányoknál!
Ha jól megnézzük azt a helyet, ahol az elveszett izraeli törzsek közül az ismertebbek letelepedtek, akkor számos bizonyíték alapján azt látjuk, hogy nagy részük Indiában élt a perzsa és a macedón hatalom korában. Leginkább a szkíto-szarmata vidéket kedvelték, vagyis az Indus völgyét, Kashmirt, Radzsasztánt és a Gangesz felső folyásának vidékét. Ezek a törzsek természetesen nem képeztek egységes egészt, hiszen különböző csoportokban vándoroltak, különböző országrészekben telepedtek le, és így idővel új etnikai jellemvonásokra is szert tettek. A romák tehát azon izraeli törzsek egyikét alkották, akik addigra már elfeledték eredetüket. Abban különböznek mégis a többi törzstől, hogy ők később visszatértek nyugatra, Európába. A többiek keleten maradtak, elfeledve, és valószínűleg a legtöbb olyan jellemzőjüket elveszítve, amelyek alapján még azonosítani lehetne őket. Ezeket a romák viszonylag jól megőrizték.
A cigányok eredetét vizsgáló kutatók általában nem veszik figyelembe India korabeli etnikai sokszínűségét, és úgy tesznek, mintha a lakosság egyetnikumú, monolitikus jellegű indoeurópai nép lett volna. Ez azonban óriási tévedés. A szűkebb értelemben vett indoeurópai régió Uttar Pradeshtől délkeletre, Radzsasztán-Gudzsaráttól pedig keletre húzódott, míg a fent említett területeket, valamint az azoktól nyugatra elhelyezkedő tartományokat szkíto-szarmata, iráni, sőt görög népek lakták, továbbá az izraeli száműzöttek. Az India északnyugati részén, valamint az Irán területén élő népeket, törzseket vizsgálva azt látjuk, hogy majdnem mindegyikük (de az is lehet, hogy kivétel nélkül mindegyik) vallásában, hagyományaiban nyugati örökséget hordoz, bevándorlásuk okát tekintve pedig vagy a száműzött izraelitákkal együtt érkeztek, vagy pedig Nagy Sándor deportálásai révén kerültek ide. Egyes pastu klánok, illetve a kashmiri törzsek nagy része izraeli eredetűnek vallja magát, egyik-másik család egyenesen Saul királytól származtatja magát. A nurisztáni kalash-ok, akik sok szempontból emlékeztetnek a cigányokra, ugyanezt vallják. Az asszír-héber száműzöttek a szkíto-szarmata népek között toleranciát, megértést tapasztaltak, ezért ezt az országot sokkal szívesebben választották lakóhelyül, mint a sokkal türelmetlenebb indoeurópai népek otthonát. Ugyanez történt zsidó testvéreikkel is. Jellemző tény az is, hogy a legtöbb zsidó és roma évszázadokon át Európának a szkíto-szarmata népek által lakott részében, Kelet-Európában, különösen Magyarországon és Oroszországban élt. A romani nyelv jóformán el is tűnt volna, ha a cigányok nem ezekben az országokban laknak. Bizonyított tény, hogy a romani nyelvtan és az eredeti szókészlet jelentős része Közép- és Nyugat-Európában, az ottani gyakori üldöztetések és száműzetések miatt elveszett az idők folyamán. A cigányoknak ugyanúgy megtiltották kultúrájuk szabad gyakorlását, mint ahogyan a zsidóknak azt, hogy zsidóknak vallják magukat ‒ ne felejtsük el persze azt, mit jelentett volna a romáknak, ha Shoah/Porhajmósz alapján indoeurópaiaknak tartották volna őket. Mindkét nép esetében a Kelet-Európában eltöltött időszak meghatározó jellegű volt néhány területen – pl. öltözködés. A legtöbb mai ortodox askenázi zsidó által hordott jellegzetes öltöny és kalap például a késő-középkori és az azutáni lengyel és balti nemesek viselete volt. Ez az öltözet nem sokban különbözik a „legortodoxabb” cigány csoportok férfiainak viseletétől sem. Ezen kívül a cigány férfiak gyakran viselnek pofaszakállt, ami a zsidó pájesz egyfajta helyettesítőjének is felfogható.

Előfeltételek egy hipotézishez:

•A romák szellemi és kulturális jellemvonásai kizárólag az óhéber kultúrával mutatnak rokonságot;
•A cigány társadalomban a tűzimádó vallás elemeinek jelenléte azt mutatja, hogy viszonylag hosszabb időt töltöttek Perzsiában, de mindenképpen az iszlám uralom előtt, tehát az Indiába való érkezésük előtt is egyben;
•A nyelven kívül az egyetlen fennmaradt jele annak, hogy Indiában is éltek, az a szokásaikban megfigyelhető néhány korai szkíto-szarmata örökség. Ez azt is jelzi egyben, hogy Indiának egy nem indoeurópaiak által lakott részén telepedtek le. A fent említett elemek ebből a korszakból származnak és nem későbbről, mert a szkíto-szarmata kultúra nagyobb mérvű átvétele már a szláv és a magyar civilizáció révén történt, a Kelet-Európába való megérkezés után;
•Ami pedig a nyelvet illeti, nagyon valószínű, hogy a romák már az indiai szubkontinensre való megérkezésük előtt is egy hindu nyelvet beszéltek, a hurrit. Ezt a nyelvet vándorlásuk első évszázadai során vették át Mitanni földjén.
A tények
A romákkal kapcsolatban van néhány kétségtelen tény, amelyek segítenek feltárni valódi származásukat, rekonstruálni történelmüket. A továbbiakban szeretnék ezek közül néhányat bemutatni.

Hit

A romák hite a következőkkel jellemezhető:
•Szigorúan monoteista, az egyesek által feltételezett utópoliteizmus vagy panteizmus legkisebb jele nélkül.
•A személyes istenkép: Isten elérhető, érveléseknél hivatkoznak rá (jellegzetes héber felfogás); más monoteista vallásokban az Isten vagy megközelíthetetlen (Allah), vagy pedig csak részben megközelíthető (keresztény istenkép), ezért a vele való személyes kapcsolathoz szükség van valamilyen közvetítőre.
•Jellegzetes héber elem a szellemi világban való hit is, amely tiszta és tisztátalan szellemekből áll; ezek a jót és a rosszat jelképezik, amelyek harcolnak egymással. Ebben a héber koncepcióban kimutatható zarathusztrai hatás is, amely az asszír/babilóniai/perzsa száműzetés korából való. Hasonló módon alakult ki, mint a kabalisztikus judaizmus, hasonló környezetben, és nagyjából vele egyidőben.
•A halál végső átmenet a szellemi világba (ez is héber elem), a reinkarnációba vetett hit legkisebb jele nélkül.
•A halott ember tisztátalan, amíg lelke útban van a szellemi világ felé (újabb héber elem), sőt, az összes tárgy, ami kapcsolatos a halálával, illetve a gyász ideje alatt a rokonok is tisztátalannak minősülnek. Erről további részleteket a következő témakör, a „marimé” alatt találunk.
•A romák haláluk után a mennyországba kerülnek; egy gádzsó viszont csak akkor nyer megváltást, ha jól viselte magát a cigányokkal szemben – lásd a zsidók „tisztességes gójok” felfogását.

Ezeket az elveket minden roma magáénak vallja, függetlenül attól, hogy „hivatalosan” milyen vallást követ. Általában kiegészítő jellegűen, rítusok formájában van jelen abban a vallásban, amelyet átvettek, és amelyet általában nagyon látványosan, mély tisztelettel követnek (pl. az ortodox halotti tor szokása). Más, a természetfölötti világgal kapcsolatos kiegészítő elemek is kimutathatók, amelyek az óperzsa tűzimádó vallásból erednek. Egyes szokásokat mai napig is tartanak, pl. a házban éjjel-nappal, télen-nyáron ég a tűz. A konzervatívabb családoknál ez változatlan formában maradt fenn, másoknál a tüzet felváltja valamilyen jelképes „tűz” – pl. a televízió, amely állandóan be van kapcsolva, akkor is, amikor éppen senki sem nézi. Más szokásokat, mint pl. jövendőmondás, tenyérjóslás, tarokk stb., amelyeket még az óperzsa Mági vallásból és az alkímiából tanultak el, mára csak külsőségeiben tartották meg. Ezek spirituális hatalmában nem hisznek a cigányok, viszont űzik ezeket a praktikákat, mert így egy kis pénzt húznak ki a gádzsók zsebéből.
Van okunk azt feltételezni, hogy a cigányok már az 1. századtól kezdve keresztények voltak – ez egybeesik az Indiába való érkezésük idejével, vagy az ott töltött időszak első részével. Ezzel magyarázható az, hogy nem vettek át hinduista elemeket. Úgy tűnik, amikor Európába megérkeztek, már nagyon is tisztában voltak a kereszténység lényegével, holott nem volt honnan ismerniük a Bibliát. Van valami misztikus a roma spirituális életben, nem véletlen talán, hogy az utóbbi évtizedekben olyan közel kerültek a neoprotestáns irányzatokhoz, amelyek közelebb állnak a judaizmushoz, mint a többi keresztény irányzat, szentek és képimádat nélkül. Ez a folyamat tovább tart, sokan egyenesen már a zsidó vallást követik. Nincs még egy nép a világon, amely ilyen rövid idő alatt ilyen nagy számban tért meg. És ami még érdekesebb ebben, hogy ez a folyamat nem a hittérítők munkája révén indult be, hanem spontán, önkéntes alapon (a gádzsók aligha vállalkoznának arra, hogy megtérítsék a cigányokat, akik szerintük csak az okkultizmusra és a boszorkányságra hajlanak). Teljesen valószínűtlenül bár, de a világ különböző tájain élő, egymással kapcsolatot nem tartó romák nagyjából egyidőben áttértek és elkezdték olvasni a Bibliát. A misszionárius munkát ők maguk végzik. Ennek megértéséhez tudni kell azt, hogy a roma szellemiségben van valami ősi szabályozottság, amely egységes a világ minden táján. Mára a legtöbb roma felhagyott az ősi tűzimádó vallási elemekkel, a Tóra által tiltott praktikákkal, mint pl. a halotti tor, jóslás stb.
Nem lehetetlen (de ez csak találgatás), hogy a romák első találkozása a keresztény hittel a bibliai mági vallással kapcsolatos, amely tisztelte a gyermek názáreti Yeshua. Nyilvánvaló, hogy a romák a tűzimádó vallás gyakorlásában nem mentek el addig, mint a Perzsák, ők hittek a Messiás eljövetelében. Ők, az északi Izraeli Királyság népe a zarathusztrai kultusz vonzáskörébe is belekerültek, várva népük megváltását. Történelmi feljegyzések szólnak arról, hogy az 1. században tömeges megtérések voltak Asszíriában, ahová az apostolok azért mentek, hogy megtérítsék Izráel házának „elveszett bárányait”. Néhány apostol útja során Indiáig is eljutott. A legmeglepőbb a dologban az, hogy a nemrég felfedezett indiai zsidó törzsek majdnem valamennyien keresztény vallásúak voltak, nem hinduisták vagy mások. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a roma szellemi gyakorlatból teljességgel hiányoznak a hinduista elemek.

A rituális tisztasági törvények a „marimé”

A roma „marimé”-koncepció a zsidó „kóser”-felfogás tökéletes ellentéte. Az előbbi a rituális tisztátalanságot, az utóbbi a rituális tisztaságot jelzi. Ha eltekintünk ettől a nézőpontbeli különbségtől, akkor azt látjuk, hogy a két dolog ugyanaz (olyan, mintha azt mondanánk, hogy a pohár félig üres, vagy félig tele van). Ami egy cigány számára marimé, az egy zsidó számára nem kóser, és különböző lépéseket tesznek azért, nehogy beszennyeződjenek az ilyen dolgok által, ha pedig elkerülhetetlen az azokkal való fizikai érintkezés, akkor bizonyos rituálékat kell követniük azért, hogy ismét megtisztuljanak. Ugyanúgy, ahogy a zsidóknál a kashrut, a romáknál a marimé-szabályok a társadalom alapvető értékrendjét képezik, amelyek szabályozzák a társadalmi és spirituális kapcsolatokat, viselkedésmódot, valamint a külvilággal (a gádzsókkal) való kapcsolattartást.
A romák mindent két csoportba sorolnak: vannak „vuzhó” (=kóser, tiszta) és „marimé” (tisztátalan) dolgok. Ez az osztályozás elsősorban az emberi testre vonatkozik, de használják tágabb értelemben is, szellemi dolgokra, a ház, a tábor tárgyaira, állatokra stb.
•Az emberi test: azok a szabályok, amelyek arra vonatkoznak, mi számít tisztátalannak az emberi testtel kapcsolatban, szó szerint egybeesnek a mózesi Tóra előírásaival (3Mózes 15. rész). Először is tisztátalannak minősülnek a nemi szervek, hiszen tisztátalan folyadékokat juttatnak ki a szervezetből a külvilágba, továbbá a test alsó része, mivelhogy a nemi szervek alatt helyezkednek el. A test felső része tiszta, elsősorban is a száj. A kéz átmeneti, hiszen az egyszerre képes tiszta és tisztátalan cselekedetekre, ezért ennek a rendszeres mosása különösen fontos. Ha pl. valakinek azután kell ennie, hogy felhúzta a cipőjét, vagy felkelt az ágyból (az ágy is tisztátalannak számít, mert érintkezik a test alsó részével), ilyenkor a kéz beszennyeződik, és meg kell mosni. A kezeket mindig külön szappannal kell mosni, és külön törölközővel megtörölni, ahhoz, hogy ismét tiszták legyenek. A test felső és alsó részére amúgy is mindig külön szappant és törölközőt kell használni, ezeket nem szabad egymás között felcserélni.
•Ruhák: ezeket is alaposan megkülönböztetik egymástól, hiszen külön edényben mossák őket. A tisztátalan dolgokat a marimé kádban, a tisztákat egy másikban, az abroszt és a konyharuhákat megint külön. A felsőtest ruháit, valamint a gyermekruhákat a vuzhó kádban mossák, az alsó test ruhadarabjait a marimé kádban. Menstruáció idején a nő összes ruhája tisztátalannak számít, és ilyenkor a többi tisztátalan dologgal mossák együtt. A romákon kívül egyetlen nép van, amelyik ezeket a mosási szabályokat betartja – a zsidók.
•A tábor: az utóbbi idők erőszakos urbanizációja előtt a cigányok inkább táborokban laktak, semmint házakban. A tábor a terület tisztaságának státusát élvezi, ezért a testi szükségleteket, a higiéniával kapcsolatos cselekvéseket a táboron kívül kell elvégezni. Ezt szintén egy zsidó törvény írja elő (lásd 5Mózes 23:12). A szemetet szintén csak a tábortól egy bizonyos távolságra szabad eldobni.
•Születés: a gyerek születése tisztátalan dolognak minősül, ezért annak, ha lehetséges, a táboron kívül lévő, de annak közvetlen szomszédságában álló sátorban kell megtörténnie. A gyerek születése után az anya negyven napig tisztátalannak számít, leginkább az első héten. Ez a szabály szintén egybecseng a mózesi Tórával (3Móz 12:2-4). Ezalatt az idő alatt az asszonynak nem szabad tiszta dolgokat megérintenie, sem semmilyen közösségi cselekvésben résztvennie (pl. főzés vagy a nyilvánosság előtt való megjelenés), különösen nem idősebbek jelenlétében. Vallásos szertartásokra sem szabad járnia ebben az időszakban. Számára külön edények, csuprok és étkészlet jár ilyenkor, melyeket a negyven nap eltelte után ellöknek. Ekkorra az asszony újra megtisztul. A negyven napig viselt ruháit, illetve az ágyat, amin aludt, elégetik, ugyanúgy a sátort is, amelyben ezalatt lakott. Ezek a szabályok a romákon és a zsidókon kívül minden más népnél ismeretlenek.
•Halál: a zsidó törvényekhez hasonlóan, valakinek a halála tisztátalanságot hoz mindenre és mindenkire, ami/aki a meghalt személlyel valamilyen kapcsolatban volt. A halottas házban lévő összes ételt el kell dobni, és az egész család tisztátalanná válik három napig. Erre az időszakra külön szabályok vonatkoznak, pl. mosakodni csak vízzel szabad, szappant nem szabad használni, azért, hogy az ember ne csináljon habot, tilos fésülködni és borotválkozni, továbbá sepregetni, gödröt ásni, írni, festeni, fényképezni stb. A tükröket erre az időre letakarják. A táborhelyet, ahol a haláleset bekövetkezett, ott hagyják és új helyet keresnek maguknak, ha pedig házban történt, akkor eladják azt. Hitük szerint a meghalt lelke ezalatt a három nap alatt bolyong, mielőtt megtisztul és megtalálja végső nyughelyét. Ez a héber szentírásban ugyan nincs megírva, bizonyos zsidó misztikus hagyományból ered. Az a felfogás, miszerint a halott testtel való érintkezés tisztátalanságot okoz, semmilyen más ősi hagyományban nem található meg, csak az Ószövetségben (3Mózes 21:1). Ez azt is előírja, hogy a halottat el kell temetni, nem szabad elégetni.
•Tárgyak: lehetnek természet szerint tisztátalanok, azzá válhatnak a használat során vagy véletlenül is megfertőződhetnek. Minden, ami érintkezik a test alsó részével, tisztátalan, pl. cipő, szék stb., míg az asztal például tisztának minősül. Az ezzel kapcsolatos előírások Mózes III. könyvének 15. részében szerepelnek, de a Szentírás más részeiben is találunk ide vonatkozó részeket.
•Állatok: ezek is lehetnek tiszták és tisztátalanok. Hogy mi alapján történik az osztályozás, az különbözik a zsidókétól. Például a kutya és a macska tisztátalan, mert nyalja magát, a ló, a szamár, és általában minden állat, amire az ember ráül, szintén tisztátalan stb. A tisztátalan állatokat nem szabad megenni.
•Szellemek: a gonosz szellemek tisztátalanok – ez szintén zsidó eredetű felfogás.

Házassági szabályok

Az eljegyzés és az esküvő ugyanúgy zajlik le a romáknál, mint a régi zsidóknál. Mindkét fél szülei fontos szerepet játszanak a menyasszony hozományának az összeállításában, maga a szertartás pedig kizárólag a cigány közösségen belül zajlik le, a nem-roma intézmények teljes kizárásával. Abban az esetben, ha a lány a szülők beleegyezése nélkül szökik meg a vőlegényével, a közösség akkor is házasfeleknek tekinti őket, de a vőlegény családjának kátrérítést kell fizetnie a lány szüleinek, általában a hozomány árának a kétszeresét. Ezt a kártérítést "keparának" hívják, ugyanazt jelenti, mint a héber "kfar" kifejezés (5Mózes 22:28-29). A hozományt a fiú szülei fizetik a lány szüleinek (ez ősi, a Bibliában előírt szabály), ellentétben a hindu népekkel, ahol ez éppen fordítva történik.
Van egy sajátos szabály, amit be kell tartani ahhoz, hogy a házasságot megerősítsék: az első szexuális érintkezés után az egész közösség előtt be kell mutatni a szűzességet igazoló ruhadarabot. Ezt a szabályt szintén a Tóra írja elő (5Mózes 22:15-17). Természetesen megszöktetett lány esetén ez a szabály tárgytalan, és mint ilyen, nem is tartják be.

Társadalmi viszonyok

A zsidókhoz hasonlóan a romáknál is külön szabályok határozzák meg a közösségen belüli viselkedési szabályokat és a többi népcsoporttal való érintkezés feltételeit. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a roma/gádzsó viszonyokat ugyanazok, vagy majdnem ugyanazok a normák határozzák meg, mint a zsidó/goyim relációkat.
Mivelhogy a gádzsók nem ismerik a mariméval kapcsolatos szabályokat, ezért róluk azt feltételezik, hogy tisztátalanok, következésképpen egy roma soha nem száll meg egy gádzsó házában, és nem étkezik vele. Egyes romák még be sem lépnek az ilyen házba – ez a szokás a régi Izráelben is megvolt, az ortodox zsidók pedig még ma is tartják. Azt a gádzsót, akit a cigányok barátjuknak tekintenek, beengedik a házukba, amennyiben tiszteletben tartja a legfontosabb szabályokat, és nem sérti meg a romák érzékenységét. Az ilyen embernek egyfajta „bizalmi teszten” is át kell esnie. Ami a gádzsók intézményeit illeti – nos, azok „szabadvíznek” számítanak, ahol tisztátalan tevékenységeket is nyugodtan lehet végezni (tipikus példája ennek a kórház, ahol nem kell külön sátrat elhelyezni a gyerekszüléshez).
Az előzékenység, a tisztelet és a vendégszeretet kötelező a roma közösségen belül. Amikor két roma üdvözli egymást, akkor érdeklődniük kell egymás családtagjainak hogyléte felől, áldást kérve reájuk. Ez még akkor is így van, ha a két fél most találkozik először, és nem ismerik egymás családját. Bemutatkozáskor el kell mondani a szülők, nagyszülők stb, neveit, ki hány generációt tud név szerint felsorolni. A polgári névnek és a vezetéknévnek ebben a helyzetben nincs jelentősége. A cigányoknál a megnevezés ugyanúgy történik, mint a régi Izráelben: B fia A, C fia B fia A stb. Ez egyébként számos keleti népre igaz, de a romák névalakításának a módja a Bibliában leírtakhoz hasonlóan történik.
A peres ügyek elintézése a romáknál a vének tanácsának a feladata (lásd mózesi törvények). Ezt „krisz”-nek hívják, és tényleg úgy működik, mint a bíróság. A vének tanácsának az ítéletét el kell fogadni, aki ezt nem teszi, azt kizárják a közösségből. A dolgok általában nem olyan súlyosak, hogy ne lehetne azokat bírsággal elintézni, mint ahogy azt a Tóra is elrendeli (2Mózes 21:22, 22:9, 5Mózes 22:16-19).
Sok más, kevésbé jelentős szabály is érvényben van a közösségen belül, amelyek mind a régi Izrael szokásaira és törvényeire emlékeztetnek. Ezek sajnos ma már kiveszőfélben vannak (akárcsak a zsidó közösségen belül), az új generáció kezd lemondani róluk. A modern társadalom leszűkíti az egyén és az „exotikus” közösségek mozgásterét. Igaz, az utóbbi időben a roma kultúrát, életérzést kezdik újrafelfedezni, mint valami olyasmit, ami ősi pszichológiai örökséget ad át generációról generációra, öntudatlanul is bár, de mindig az igazi gyökerekhez visszatérve. A cigányok például semmi vonzalmat nem éreznek a hindu kultúra és zene iránt (a cigány nőknek egyébként általában magas hangjuk van, ellentétben az indiaiakkal; lehet, hogy ennek nincs jelentősége, de mi van, ha mégis?). A közel-keleti zenét annál jobban kedvelték mindig is. Kelet-Európában a legtöbb népdal-motívum zsidó vagy cigány eredetű. A „Klezmorim” együttesek zenéjét például a romák gyakran együtt szerezték a zsidókkal, de az európai jazzt is általában cigányok és zsidók játszották. A flamenco valószínű a spanyolországi zsidóktól ered, még mielőtt száműzték volna őket az országból. Később a Spanyolországban maradt romák fejlesztették tovább.
Ami pedig a kereskedelmi érzéket illeti, a romák nem állnak rosszul e téren, és megfigyelhető, ha üzleti partnerre van szükségük, akkor a zsidókat részesítik előnyben. Ha a gádzsók számára kell valamit elvégeznie egy romának, többnyire olyan munkát vállal, amivel a zsidók is foglalkoznak (ez talán a tisztasági rendszabályokkal áll összefüggésben, amelyek nem engednek meg bármiféle munkát). Végül, de nem utolsó sorban, a cigányok különbséget tesznek az egyszerű gádzsó és a zsidó között; az utóbbiakat nem tekintik teljesen idegeneknek, sajátos, átmeneti státusuk van, hiszen megtartják a tisztasági szabályokat, és ezért velük kapcsolatban nem merül fel a marimé gyanúja.

Következtetések:

Ennek a rövid dolgozatnak a célja az volt, hogy felvázolja egy új, az eddigieknél sokkal pontosabb és komolyabb kutatásnak a körvonalait a romák eredetével kapcsolatban, szakítva azzal a hagyománnyal, amely eddig csupán nyelvi alapon vizsgálta ezt a kérdést. A felsorolt tények nem zárják ki annak lehetőségét, hogy Kannaudzsban, vagy bárhol másutt Indiában laktak volna romák – noha legvalószínűbbnek e tekintetben az Indus völgye tűnik az indiai szubkontinensen belül. Célunk az volt, hogy megmutassuk, a romák nem tartoznak a hindu (és különösen nem az indoeurópai) népek közé, hanem sémi típusú, egészen pontosan héber eredetű nép. Az izraeli csoportok közül sok eljutott Indiába is, és – amennyiben szakítunk a nyelvcentrikus nézőponttal, hiszen ezek a népek ma már mind hindu nyelven beszélnek – akkor néhánynak a jelenléte, eredete még ma is kimutatható. Egy ilyen kutatásnak a kulturális jellemzőkre kell koncentrálnia. Ezek a jellemzők az Indiában élő izraeli származású törzsek esetében nehezebben mutathatók ki, a romáknál azonban viszonylag jól megőrződtek, olyannyira, hogy ők bizonyíthatóan izraeli eredetűek.

Sándor Avraham

Lásd: Népek vándorlása Mezopotámiából Indiába (térkép angolul)"

Kommentárok:
Nagyban hozzájárult ennek a dolgozatnak a megírásához az, hogy romákat is bevontam a kutatásba. Szeretnék idézni egy igazi Kalderash származású ember leveléből, aki alaposan ismeri a saját kultúráját, nemcsak amiatt, mert ő és a családja a romák közül is a legortodoxabb életmódot követi, hanem mert egyben felsőfokú végzettségű is:

«Az „o Devel” kifejezésről, ami romani nyelven azt jelenti, „Isten”, azt tartják, hogy a szanszkrit „Deva” szóból ered. Ugyanez héberül "EL". Amikor Izrael fiai Indiába értek, abba az országba, amelynek lakói számtalan istenben hisznek, melyek mindegyikének megvan a maga neve, a zsidók még emlékeztek arra, hogy az ő egy istenüket EL-nek hívják, (közvetlenül néven nevezni tilos volt, ezért hívták csak így: EL, vagyis Isten). Ebből alakult ki később a „Dev-EL”, vagyis „az EL nevű Isten”. Minden „el”-re végződő héber név az „Isten” jelentésű szóból ered. Az, hogy a romák is Devel-nek (vagy röviden Del-nek) hívják az Urat, jelzi azt, hogy ők is héber eredetűek».
(romani nyelvből fordítva)
Lolya le Yonosko, ande'l Chaykoni (Argentina)

«Sokszor a helybeliek kollektív emlékezetét sem szabad figyelmen kívül hagyni: az első dolog, amit Indiában megkérdeztem az ottaniaktól, az volt, tudják-e, honnan származnak az indiai cigányok. Szinte kivétel nélkül mindegyikük azt válaszolta, hogy Izraelből"».
Paul Polansky

«Izraelben többszáz roma család él, ők egyszerre cigánynak is és zsidónak is tartják magukat. Nagyrészük nemcsak hogy izraeli állampolgár, de megvan a „Yehudim”-státuszuk is, ami azt jelenti, hogy zsidó származású izraeli állampolgároknak minősülnek. Azok, akik európai állampolgársággal rendelkeznek, tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldinek számítanak, és ugyanaz a tisztelet jár ki nekik, mint a más származású honfitársaiknak. Ezt saját európai hazájukban nem kapják meg, hiszen ott még mindig vannak cigányellenes megnyilvánulások. Izraelben mindez nem létezik. Az ott élő romák az izraeli állam szerves részét alkotják. Izrael talán az egyetlen állam a világon, ahol a romák otthon érzik magukat, nem úgy néznek rájuk, mint valami furcsa, idegen elemére a társadalomnak».
Tomas Milanovič

«Számos olyan eleme van a cigányság viselkedéskultúrájának, amelyet nem tudunk megmagyarázni, mert ezek valami nagyon ősi örökség részét képezik. Mígnem aztán jön valaki, aki fényt derít ezekre, és olyan dolgokra is felhívja a figyelmünket, amelyeket addig észre sem vettünk. Sándor Avraham kiemelkedő munkája ilyen tükör, amely mindannyiunkat meglep».
Joăo Romano Filho (Szinti Estraxhari - Brazília)

«Ne feledjük el, hogy számos ősi dokumentum őrzi egy „Habiru”-nak vagy „Apiru”-nak nevezett nép emlékét a Közel-Keleten, Mezopotámiától Anatóliáig és Egyiptomig. Ez a szó a bibliai „héber” elnevezés megfelelője, amelyet ugyanazt jelentette, mint ma az, hogy „cigány” (annak minden megbélyegző jelentésárnyalatával együtt):
Az Ur városából származó Shulgi Kr. e. kb. 2150-ben azt mondja róluk: „olyan nép ez, mely csendben jár, máskor meg mindent elpusztít; oda mennek, ahova éppen kedvük tartja, ott táboroznak le, ahol akarnak. Általában vidéken élnek, és fittyet hánynak a király rendeleteire”. III. Tuthmosis egyiptomi fáraó hadvezére, Toth a Jaffa elestéről szóló feljegyzésében Kr.e. kb. 1440-ben azt írja, hogy „a fáraó lovait a városon belülre vittük, nehogy ellopja azokat egy arra járó Apiru”. Úgy látszik, híresek voltak a lótolvajlásról.
A sumér nyelvben a „SA.GAZ” logogrammal nevezték meg őket, amelyet GUB.IRU-nak ejtettek, és amely „törvényenkívüli”-t jelent, olyan embert, csoportot, amely nem követi mások törvényeit, hanem a maga rendszabályai szerint él.
„Habiru”-nak nevezték általában a vándornépeket, amelyek egyik állam polgárai sem voltak, és nem volt semmilyen társadalmi státusuk. Tehát amikor a Bibliában azt olvassuk, hogy „Ábrahám, a héber”, ez azt is jelenti egyben, hogy Ábrahám nem tartozott egyetlen államhoz sem. Izrael fiait, akik tehát semmilyen várossal, törzzsel nem álltak közvetlen kapcsolatban, az egyiptomiak is csak úgy hívták, hogy “Apiru”.
Először azt gondolták róluk, hogy Hurriból származnak, abból az országból, ahol Ábrahám azelőtt élt, hogy Kánaánba és Egyiptomba vándorolt volna. Régi feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a habiruk évszázadok alatt (kb. Kr.e. 1100-ra) szétszóródtak egész Nyugat-Ázsiában. A „habiru” szó azt jelentette, hogy „vándor”, olyan nép, amely „egyik helyről a másikra vándorol”.
A kifejezés akkor tűnik el, amikor megjelenik az azt helyettesítő „Izrael” név. A habiruk ezzel nemzeti identitást és státust kaptak. Bár az izraeliek többé nem nevezték magukat „héber”-nek, de a többi nép továbbra is így szólította őket. Hasonlóan a „cigány” szóhoz, amelyet maguk a romák nem használnak, de a többi nép továbbra is így ismeri őket».
Antoshka (Argentina)

«Azt hiszem azok, akik eddig féltek, most büszkén állhatnak meg, azok pedig, akik nem tudják kik vagyunk, egyszer szégyenükben a szájukra teszik a kezüket. Még mielőtt az igazság örökségünk eredetéről kiderült volna, minden lehetséges irodalmat megragadtam, hogy megtaláljam „gyökereinket”. De amiket eddig találtam, azt mindig nem-roma írta nem romának! Aztán csak annyit tettem, hogy átlapoztam a könyvet és le is tettem, amint az indiai elméletet megtaláltam! Nem volt a szívemben bizonyság az általuk tényeknek nevezett dolgokkal,még ha nem is tudtam mi is az igazság... Tudom, hogy munkája azoknak van, akiket Isten kiválasztott, hogy nekik kijelentse».
Jamie Hanley “La Cshay” (Manouche flamenco táncos – Kalifornia)

Itt már valóban a végére értél!

Előzmény

Válasz

Tisztelt Erika!

Én ismerem ezt az írást. Személyesen én átdolgoztam, illetve néhány kiegészítést is tettem hozzá.

Az eredeti változat így szól:
Mítoszok, hipotézisek és tények
A népek eredetével kapcsolatban

A Romák valódi eredete
A cigányságnak, ennek az összes európai államban megtalálható népnek az eredetével kapcsolatban az idők folyamán a legkülönbözőbb legendák születtek. Nevezték őket Gypsy-knek, Gitanos-nak, Cigánynak, holott valódi nevük Roma (legalábbis a legtöbb csoport esetén; kisebb részük helyes megnevezése a Szinti). Jelen dolgozatban nem célunk ezeknek a mítoszoknak a bemutatása, közülük csupán egyet ragadunk ki, azt, amelyik a legáltalánosabban terjedt el, és amelyik még ma is tartja magát: az állítólagos indoeurópai eredetet.
Tény, hogy a romák hosszú vándorlás után jutottak el Európába, és az is kétségtelen, hogy ennek kiindulópontja India volt, ez azonban nem jelenti azt, hogy eredeti szülőhazájuk is ez lett volna.
A cigányok állítólagos indoeurópai eredetének elmélete egyetlen tényre hagyatkozik, nevezetesen a roma nyelvre. Ez az elmélet azonban nem vesz figyelembe számos olyan kulturális jellemvonást, amely sokkal fontosabb, mint a nyelvi eredet. A cigányok ‒a roma nyelven kívül‒ semmilyen más módon nem kötődnek Indiához. Ha következetesen alkalmaznánk azt az elméletet, miszerint egy nép eredetét nyelvének eredete határozza meg, akkor az összes észak-afrikai népet arabnak kellene tekintenünk, az askenázim zsidókat germán csoportnak, a sephard zsidókat a spanyol nép egyik vallási kisebbségének, az amerikai négereket pedig, akik ma már azt sem tudják, hogy őseik milyen nyelven beszéltek, angoloknak kellene tekintenünk.
Összefoglalva tehát, a nyelv önmagában nem elegendő egy nép eredetének a megállapításához. A romák esetében márpedig azt látjuk, hogy az összes többi elem ‒sőt, magának a nyelvnek is bizonyos elemei!‒ az indiai eredet ellen szólnak. Egy nép tagjaiban a szellemi kultúra az, ami a leghosszabb időn át megmarad, ez pedig az illető nép lelkiségében, viselkedésében, közös tudatalattijában nyilvánul meg.
Dolgozatomban először a romák eredetmítoszát szeretném felvázolni, csak azután térek rá a konkrét tényekre és az azokból levonható következtetésekre.
Az idők folyamán sokan megpróbálták bebizonyítani a cigányok indiai eredetét, ezek a próbálkozások azonban mindig kudarcot vallottak, amikor a konkrét bizonyítékokra került volna sor. Ilyen próbálkozás volt Firdawsi munkája is, amelyet ma már senki sem vesz komolyan. Azok a népek, amelyek állítólag rokonságban álltak a cigányokkal (mint pl. a dom, luri, gaduliya lohar, lambadi, banjara stb. népek), valójában semmilyen közös eredetet nem mutatnak velük. Az egyetlen, ami közös bennük, a nomád életmód és az általuk űzött foglalkozások ‒ csakhogy ezek a foglalkozások minden nomád népre jellemzőek. Minden ilyen elmélet kudarcának okozója az, hogy eleve rossz feltevésből indul ki, figyelmen kívül hagyja a cigány nép szellemi kultúráját, amely teljesen más eredetű, mint az indiai.
Az utóbbi időben megjelent és a szakma körében nagy sikert aratott egy új elmélet, amely azonban ugyanúgy tévútra vezet, mint a korábbiak. Szerzője azt állítja, megtalálta a romák őshazáját az indiai Uttar Pradesh tartománybeli Kannaudzs vidékén. Az új elmélet, ha nem is állja meg a helyét, hiszen eleve hibás munkamódszerrel él, és tisztán nyelvészeti szempontból vizsgál valamit, ami annál sokkal összetettebb, legalább érvényteleníti a korábbi, szintén hibás elméleteket. A nyelvi alapú vizsgálódás nem elégséges egy nép eredetének a megállapításához, mert figyelmen kívül hagy olyan kulturális jellemzőket, amelyek sokkal relevánsabbak, és így értelemszerűen nem szolgál kellően meggyőző bizonyítékokkal sem.
Az alábbiakban idézek néhány szemelvényt az illető szerzőtől, de a roma szavaknak az általa használt pontatlan és nehezen követhető átírását megpróbálom egy pontosabb és könnyebben érthető átírással helyettesíteni. Pl. az „rr” betűkapcsolatnak a cigány nyelvben semmilyen fonéma nem felel meg. Az „r” torokhangot szerintem jobban visszaadja az „rh” írásmód, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a hangot nem mindegyik roma dialektus ejti (magát a „roma” nevet is írják időnként „rhoma” alakban). A „h” betűt hagyományosan bizonyos mássalhangzók ejtésekor hallható kiegészítő hang jelölésére használják, de ennek jelölésére szerintem fölösleges a különbőző ékezetek és kiegészítő jeleknek a bonyolult használata. Személy szerint én a szlovén ábécét találom a legalkalmasabbnak a roma szövegek átírására (kisebb módosításokkal), de mivel az interneten nem mindig jelennek meg az ékezetes karakterek, maradok az előbbi átírásnál.

A fent vázolt elmélet bemutatását szerzőnk egyik olyan kijelentésével kezdem, amellyel én is egyetértek:



"Közismert tény, hogy az Indiában élő népek közül egyik sem áll genetikai-rokoni kapcsolatban a romákkal. Ez igaz azokra a nomád népekre is, amelyeket egyébként szintén a „cigány” névvel illetnek. A névazonosság még a tizenkilencedik századból ered, a brit gyarmati rendőrség nevezte így az itteni nomádokat az Angliában élő cigányokkal való hasonlóságuk alapján. Nem véletlen, hogy a névvel együtt ugyanazokat a diszkriminatív szabályokat is alkalmazták rájuk, amit az angliai romákra. Később aztán a legtöbb európai kutató abból a téves feltevésből indult ki,
hogy a nomád életmód a roma identitás egyik sarokköve, ezért kutatásaik alapjául a romák és az indiai nomád népekkel való összehasonlítás állt, anélkül azonban, hogy a rokonság bármilyen konkrét bizonyítékát fel tudták volna mutatni. Történt mindez azért, mert makacsul ragaszkodtak ahhoz a feltevéshez, hogy a romák nomád eredetűek".
Ez valóban így van, a kutatók eleve felállítottak magukban egy gondolkodási sémát, és erre alapozták a hipotéziseiket. A baj csak az, hogy szerzőnk sem kerüli el ezt a hibát. Abból, amit megállapít, magától adódik a kérdés: Miért nem él Indiában egyetlen olyan nép sem, amelyik rokona lenne a romáknak? Miért vándoroltak el Indiából a romák mind egy szálig, miért nem maradt nyoma az ott tartózkodásuknak, miért nem maradt fenn olyan rokon nép, amely tanúsítaná, hogy itt éltek valamikor? Erre csak egy válasz lehetséges: a romák nem indiaiak, nem erről a vidékről származnak, kultúrájuk teljes mértékben különbözik az indiaitól! A történelemben csak a vallási kisebbségek esetén látunk arra példát, hogy egy csoport teljes mértékben emigrál egy adott területről, ahol egyébként velük azonos etnikai közösség él. Ám a vallási kisebbség fogalma akkoriban csak olyan vallást jelenthetett, amelyet valahonnan máshonnan vett át az adott közösség, nem pedig belső fejlődés eredménye ‒ ez az indoeurópai térségen belül elképzelhetetlen lett volna. A szerzőnk által is tárgyalt állítólagos Horezmba való emigráció, mely során a cigányok kivonultak Indiából, minden alap nélkül való, és figyelmen kívül hagyja a romák sokkal ősibb vallását és hagyományait, amelyek nem is indiai, de nem is muzulmán eredetűek (Horezm akkoriban még nem volt mazdeista). Jelen dolgozatomban ezzel is foglalkozom a későbbiekben.
Mindezek ellenére szerzőnk a következő kijelentésével lerántja a leplet a számtalan mítosz egyikéről:
"Ami pedig a roma nyelv és bizonyos indiai nyelvek, elsősorban a pandzsábi és a
radzsásztáni nyelvek közti hasonlóságokat illeti, nos az csak egyszerű trükk azon, a fent említett népekhez tartozó nacionalista körök részéről, amelyek így akarják mesterségesen felduzzasztani nemzetük lélekszámát".
Pontosan így van. Véletlenül volt alkalmam több Rajput/Jat csoporttal is beszélgetni, és mindig úgy tűnt, ők meg vannak győződve affelől, hogy a romák a Jat klánból származnak. Hogy ezt jó- vagy rosszhiszeműen tették-e, nem tudom, de az mindig feltűnt, hogy az ehhez hasonló kijelentéseket általában valamilyen nacionalista felhanggal tették, politikai céllal. Legfőbb állítólagos bizonyítékuk az, hogy arabul a cigányokat "Zott"-oknak nevezik, amióta csak megjelentek a Közel-Keleten, és ez a név hasonlít a Jathoz. Erről csak az a véleményem, hogy az arab történetírók beszámolói alig megbízhatóbbak ás pontosabbak, mint az Ezeregyéjszaka meséi.

Most, miután felvázoltuk a „Kannaudzsi elmélet” szerzőjének néhány fontos megállapítását, láásuk azokat az állításait, amelyek hibásak, és amelyek miatt az egész hipotézis nem állja meg a helyét:
"Szemben azzal, amit mások mondanak, az első, Európába érkező cigányok nagyon is
tisztában voltak indiai eredetükkel. Ezt kétséget kizáróan igazolja számos korabeli, 15-16. századi dokumentum is. Az egyiptomi eredetet hangoztató mítosz csak később jelent meg. Világos, hogy ennek mi volt a célja: nagyobb presztízzsel bírt, s elősegítette a romáknak az európai népek közé való integrálódását. Az egyiptomi eredet hiedelme lassan elfogadottá vált és hitelesnek tűnt".
Mielőtt reagálnék erre az állításra, lássunk egy másikat, amelyben szerzőnk ellentmond saját magának:
"Az összes legenda közül az egyik legmakacsabb a romák egyiptomi eredetének a legendája, amelyet ők maguk találtak ki és kezdtek el terjeszteni valamikor a 16. században. [...] Mindkét dolog, Egyiptom presztízse, amely még a Bibliából ered, illetve azok a történetek, amelyek a hitük miatt kivégzett egyiptomi keresztényekről szóltak, hozzájárult ahhoz, hogy a romák inkább az egyiptomi származást hangoztassák, semmint az indiait, mert így valószínűleg könnyebben szereztek menleveleket és ajánló leveleket a hercegektől, a királyoktól, sőt, magától a pápától is".
(A szögletes zárójellel jelzett kihagyott részre később még visszatérünk)
Az első állítás pontatlan, mert a romákra vonatkozó dokumentumok közül vannak jóval korábbiak is, a 12. századból, amelyek szintén „egyiptomiaknak” nevezik őket. A cigányokat gyakran az alapján nevezték el, hogy egy adott országba melyik másik országból érkeztek. Nyugat-Európában például az első roma csoportokat „bohémeknek” (Bohémia Csehország régi neve) vagy magyaroknak nevezték ‒ ezek az elnevezések még ma is nagyon elterjedtek. Az arabok a „Zott” névvel illették a cigányokat, mert az Indus völgyében élő Jat néptől származtatták őket. Indiaiaknak azonban soha nem nevezték őket Európában. Lévén, hogy Európába Iránon és Örményországon keresztül érkeztek, át a Boszporuszon, elég valószínűtlen, hogy átjöttek volna Egyiptomon is ‒ nem, az egyiptomi származástudat nem az Európába való érkezés korából ered, hanem benne van a nép történelemtudatában, ősi, kollektív emlékezetében. Mire megérkeztek Európába, az indiai származáselmélet majdnem teljesen feledésbe merült. A cigányok, mielőtt bizánci területre érkeztek volna ‒ezt szerzőnk is elismeri‒, hosszabb időn át muzulmán területen éltek, az pedig elég közismert, hogy aki egyszer az iszlám vallással kapcsolatba kerül, nehezebben tér át a kereszténységre. Márpedig a romák, amikor bizánci területre érkeztek, már keresztények voltak.
Felvetődik egy érdekes kérdés: honnan ismerték a romák a Bibliát, miközben muzulmán területen éltek? Szerzőnk ezt nem tudja megmagyarázni, lévén, hogy a romák a legutóbbi időkig nem ismerték a Szentírást, hacsak nem hallomásból. Az egészen biztos, hogy Indiában, Perzsiában, az arab országokban ‒tehát azokon a területeken, amelyeken át vándoroltak, mielőtt Európába érkeztek volna, nem hallhattak a Bibliáról, sőt, valószínűleg még Bizáncban vagy Európa más részein sem, hiszen a Szentírás akkoriban az átlagember számára nem volt hozzáférhető‒ nem is a „vulgáris” nyelveken írták. Valószínűtlen, hogy a romák ismerték volna a Bibliát, hacsak nem azért, mert a bibliai történetek mélyen bevésődtek a nép kollektív emlékezetébe. Ez az emlékezet végigkísérte őket a hosszú indiai vándorlás során is, olyannyira, hogy közben semmit sem vettek át a hinduista, vagy bármilyen más, Indiában fellelhető kultúrából.
Manapság a legtöbb roma olvassa a Bibliát, és ilyenkor gyakran fel is kiáltanak meglepődve: „Hiszen az összes törvényünk és szabályunk meg van írva a Bibliában!” A zsidókon kívül egyetlen nép sem mondhatja ezt el magáról, sem az indiaiak, sem mások.
(Most következik a fenti idézetből kihagyott rész)
"Mindenesetre a bizánci birodalomban kezdettől fogva a cigány jövendőmondókat Aigyptissai-nak (egyiptomiaknak) nevezték, és az egyház mindenkinek megtiltotta,
hogy jósoltassanak velük. Az Ezékiel 30:23 alapján a romákat nemcsak a Balkánon nevezték egyiptomiaknak, hanem Magyarországon is, ahol régebben néha „a fáraó népének” is nevezték őket. Ugyanez a helyzet Nyugat-Európában is, ahol az „egyiptomi” szó görög változatából származó nevekkel (Aigypt[an]oi, Gypsy, Gitano) illették a roma nép atlanti ágát".
Kell lennie valamilyen magyarázatnak arra vonatkozóan, hogy a Bizánci birodalomban miért nevezték őket egyiptomiaknak ‒ ezt a magyarázatot azonban szerzőnk nem adja meg. A romák úgy tekintenek saját magukra, mint akik valamikor a távoli múltban Egyiptomban éltek. Van egyébként még egy görög szó, amelyet szintén a romák megnevezésére használtak Bizáncban: "Athinganoi" ‒ ebből ered a cigány, tsigan, zingaro stb. név. A bizánciak a romákkal azonosították az Athinganoiokat. Valóban, az a kevés, amit erről a népcsoportról tudunk, számos tekintetben megegyezik azzal a leírással, ami a mai romákról adható. Nincs persze elegendő bizonyítékunk arra, hogy az Athinganoi-ok romák lettek volna, de arra sem, hogy ennek az ellenkezőjét állítsuk. Az egyetlen ok, ami miatt az Athinganoi-oknak a romákkal való azonosításának elmélete mégis megbukott, az, hogy ezt a népet már a 6. század elején említik, márpedig ekkor ‒legalábbis a megcsontosodott indiai-eredet hívei szerint‒ a romák nem lehettek még Anatóliában. Az Athinganoi nevet a rituális tisztálkodási törvényeik miatt kapta ez a nép, mert ezek a törvények tisztátalan dolognak tekintettek minden testi kontaktust ‒ és ez nagyon hasonlít a romák „gádzsók”-ra (nem-cigányokra) vonatkozó törvényeire. Az Athinganoiok foglalkoztak mágiával, jövendőmondással, kígyóbűvöléssel stb., vallásuk pedig a “reform-judaizmus” és a kereszténység (vagy esetleg a zoroastrizmus) egyfajta keveréke. A Shabat-ot és a Tóra más előírásait követték, hittek az Isten egységében, ugyanakkor a körülmetélés szokását már nem követték, viszont bemerítkeztek (ez egyébként nem kizárólag keresztény rítus, a tűzimádó vallások ismert aktusa is). Az Athinganoiokkal kapcsolatban a Zsidó Enciklopédia kijelenti, hogy „zsidóknak lehet őket tekinteni”.
Másik, szintén jelentős tény, hogy a romák a fáraókhoz kötik vándorlásuk okát, ami szintén csak a héber népre igaz. A romáknak Európába való érkezésével kapcsolatos feljegyzések mind arról szólnak, hogy magukat az egyiptomi fáraók rabszolgáinak vallották. Így tehát két eset lehetséges: ez vagy része volt a romák kollektív történeti tudatának, vagy pedig egyszerűen csak azért találták ki, hogy jobb színben tűnjenek fel az emberek előtt ‒ ez utóbbi viszont eléggé valószínűtlen, nem tűnik a legjobb identitásválasztásnak, hiszen éppen ez tette őket Európa leggyűlöltebb nemzetévé.
"Megfigyelvén, hogy ők egy korábbi egyiptomi kolóniának a Kisázsiába és a Balkánra
vándorló leszármazottai, rájöttek, hogy még hasznuk is lehet abból, ha azt állítják, hogy egyiptomi keresztények, akiket a muszlimok azért üldöznek, és azért kényszerültek szüntelen vándorlásra, mert hitetlenek".
Ezt a „korrekciót” a romák utólag ejtették meg, miután rájöttek arra, hogy az egyiptomi szolgaság hangoztatása öngól, hiszen akkor zsidóknak titulálják őket. Ez a második, javított változat az, amit szerzőnk úgy tekint, mint „ennek a legendának a legkorábbi említése a 16. században”, holott ez valójában jóval régebbi eredetű. A romák soha nem állították magukról, hogy ők Indiából származnak, mindaddig, amíg néhány, nem-roma származású ember azt nem mondta nekik; ezek a bölcs emberek állítólag tanulmányozták a cigányokat, akikről „tudományosan bizonyított tény” immár, hogy indiaiak!
Szerzőnk azon meggyőződése, miszerint a cigányok őshazája Kannaudzs város környékén keresendő, puszta találgatáson alapul, néhány olyan gyenge érvre támaszkodva, amelyek semmit nem bizonyítanak, sőt, amelyeket más tények rögtön meg is cáfolnak. Ezeket a későbbiekben be is mutatom. Most olvassuk el inkább a következő hipotézist:
"...részlet Abu Nasr Al-'Utbi (961-1040) arab krónikás Kitab al-Yamini (A Yaminok könyve) című művéből, amely beszámol Ghazni Mahmud szultánnak Kannaudzs városa elleni támadásáról, amely ennek kifosztásával, lerombolásával és lakosainak Afganisztánba való deportálásával ért véget 1018 decemberében. Ám ezek a hiányos beszámolók, amelyek csak néhány, Északnyugat-Indiába való szórványos betörésről számolnak be, nem magyarázzák meg világosan, hogyan is történt ez a száműzetés. Leírják például azt a betörést, amely 1018-1019 telén történt, és amely során a támadók sokkal keletebbre jutottak el, mint korábban, túl Malthurán, el egészen a középkorban híres Kannaudzs városáig, 50 mérföldre észak-nyugatra Kanpurtól. A 11. század elején Kannaudzs (a Mahabharatában és a Ramayanában is említett korábbi Kanakubja) négy mérföld hosszúságban húzódott végig a Gangesz partján, és Észak-India jelentős kulturális és gazdasági központja volt. Nemcsak amiatt, hogy a legtanultabb brahmanok általában kannaudzsi eredetűek voltak (ez még ma is így van), hanem mert ez a város igen magas fokát érte el a civilizáció olyan fokmérőinek, amelyeket ma úgy neveznénk, hogy demokrácia, tolerancia, emberi jogok, pacifizmus, sőt, ökumenizmus. Mégis, 1018-1019 telén Ghazniból (ma Afganisztánban található) egy rablóhorda tört rá Kannaudzsra, a lakosságot foglyul ejtették, később pedig rabszolgaként eladták őket. Ez a támadás nem az első volt, amit a szultán India ellen intézett, de a korábbiak során csak Pándzsábig és Rádzsásztánig jutott el. Most azonban Kannaudzsot, ezt a több mint 50000 lakosú várost is feldúlta, és 1018. december 20-án a teljes lakosságot rabszíjra fűzte, szegényeket és gazdagokat, fehéreket és feketéket egyaránt, akik között számos előkelőség, művész és kézműves is volt. Al-'Utbi feljegyzései szerint egész családokat adtak el Ghazni és Kabul piacain. Később, folytatja ugyanez a krónika, Khorassan és Irak fejezte be a Ghazni által elkezdett művet.
De miért kellene nekünk mindebből arra következtetnünk, hogy a romák eredete összefügg ezzel a támadással?"
Szerzőnkről itt világosan bebizonyosodik, hogy a roma kulturális elemeket egyáltalán nem veszi figyelembe, egyetlen célja csupán, hogy valahol Indiában (más ország szóba sem jön nála!) megtalálja a cigányok őshazáját. Ezért aztán számos fontos részlet elkerüli a figyelmét. Lássunk ezek közül néhányat:
•Akkoriban Kannaudzsot a Pratihara dinasztia uralta, amely nem indoeurópai volt, hanem guddzsár, egészen pontosan kazár. Nyelvészeti kutatások szerint az indoeurópai "guddzsár" és "gudzsráti" kifejezések a „kazár” megnevezésből származnak ‒ bizonyos szabályos hangtani változásoknak megfelelően: az indoeurópai nyelvek, tekintettel arra, hogy belőlük hiányoznak a „kh” és a „z” fonémák, ezeket átíráskor g-vel és dzs-vel jelölik. Következésképpen, ha a romák Kannaudzs egykori lakosaitól származnának, akkor közeli rokonságban kellene állniuk a magyarokkal, a bolgárokkal, az askenazi zsidók egy kisebb csoportjával, a baskírokkal, a csuvasokkal és más, a Kaukázus és a Volga-medencében élő népekkel. Ha így lenne, akkor végül is a cigányokra alkalmazott „magyarok” elnevezés (amelyet a legtöbb nyugati országban még ma is használnak) nem is volna olyannyira helytelen, de legalábbis pontosabb volna, mint az „indiai” minősítés.
•Ha igaz lenne az, amit szerzőnk állít, vagyis hogy a cigányok egészen a 11. századig Indiában éltek, akkor valószínűleg felvették volna a brahmanizmust, amely annak a térségnek a legelterjedtebb vallása, de legalábbis számos kulturális elemet át kellett volna venniük ‒ különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy akkoriban nem akármilyen cím volt az, ha valaki kannaudzsi brahminnak tarthatta magát! Ezzel szemben azt látjuk, hogy a cigány kultúrában, szellemi életben nyoma sincs a brahmanizmusnak. Ellenkezőleg, semmi nem áll távolabb a "Romaimózs"-tól (roma szellemiségtől), mint a hinduizmus, jainizmus, szikhizmus, vagy bármilyen más, indiai eredetű „izmus”.
•A Ghazni szultán kétségkívül muzulmán vallású volt. Az általa deportált embereket Afganisztánban, Horezmban és Irán más területein telepítették le. Ez a helyzet egyáltalán nem tette volna lehetővé, hogy a cigányok mazdeista kulturális elemeket vegyenek át, márpedig ennek jelenléte nyilvánvaló a mai roma kultúrában. A tűzimádókat a muzulmánok majdnem teljesen kiirtották, természetes tehát, hogy egy amúgy is száműzetésben élő nép nem fog átvenni egy tiltott vallást, kockáztatva ezzel, hogy ő is hasonló sorsra jut. Mindebből tehát arra következtethetünk, hogy a romák iráni földön éltek, már jóval az iszlám megjelenése előtt, amikor még a tűzimádó vallás volt a domináns. A cigányok, mielőtt Indiába kerültek volna, Irán területén éltek, kultúrájuk pedig akkorára már teljes mértékben kialakult. Van egy másik nép, amelynek sorsa nagyon hasonlít a romákéra: a Szamáriai királyság izraelitái, akiket Médiába száműztek, és bár megtartották mózesi hagyományaikat, néhány elemet átvettek a Mági vallásból is. Az egyetlen dolog, amit nem tartottak meg, az a nyelvük ‒ ez a déli zsidókra is éppúgy igaz. Egészen 1948-ig, Izráel állam megalakulásáig a zsidók nem beszélték a héber nyelvet. Az identitást nem feltétlenül a nyelv határozza meg. Az indiai zsidók hindu nyelven beszélnek, mégis zsidóknak számítanak, nem indo-európaiaknak.

Most pedig, miután röviden rávilágítottunk a kannaudzsi eredet elméletének gyenge pontjaira, vizsgáljuk meg azt is, mi indokolja vajon szerzőnk álláspontját:
"A krónikában szereplő „fehérek és feketék” megjegyzés megmagyarázná azokat a bőrszínbeli eltéréseket, amelyek valóban megvannak a különböző cigány csoportok között - mert akkor ezek szerint az eredeti nép is már vegyes bőrszínű volt. Kannaudzsban valószínűleg sok rádzsputi is élt. Ez a nép nem tartozott az őslakokossághoz, de érdemeik miatt a Kshatrias címre emelték őket. Ez megmagyarázná azt, hogy kik lettek volna a fent említett „feketék”."
Ez egy tudóshoz nem méltó, naiv kijelentés. Ismert tény, hogy a romák, hosszú vándorlásuk során számos néppel keveredtek. Ugyanez a helyzet a zsidókkal is. Elég, ha egyszer ellátogat az ember Izráelbe, és máris láthatja, hogy a zsidók között vannak feketék, szőkék, magasak, alacsonyak stb. Egyesek az indiaiakra hasonlítanak, mások a kínaiakra vagy az európaiakra. A szerzőnk által idézett leírás semmi mást nem mond, mint hogy Kannaudzs lakossága nem volt homogén, nem egyetlen etnikumhoz tartozott. Ha a város valóban olyan kozmolita volt, amilyennek említik, akkor teljesen természetes, hogy éltek ott rádzsputok, gudzsrátik és számos más nép. De ez egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a cigányok Kannaudzsban éltek volna.
"Az, hogy a rabszolgának elhurcolt lakosság soraiban a legkülönbözőbb társadalmi pozíciójú embereket találjuk, köztük előkelő születésűeket is, megmagyarázza, hogy amikor Európába értek, hogyan tudtak a romák olyan könnyen fontos és befolyásos emberek (királyok, császárok, pápák) kegyeibe férkőzni. Épp amiatt, mert a romák között ott voltak Kannaudzs egykori előkelőségeinek a leszármazottai is. Louis Frédéric francia indológus is megerősíti azt, hogy Kannaudzs lakossága előkelőkből, művészekből, kézművesekből és katonákból állt.."
Ez tiszta spekuláció. A romák általában jól hangzó, előkelő címeket tulajdonítottak maguknak, hogy így előnyökre tegyenek szert, menlevélhhez jussanak stb. Ezt pl. száz évvel ezelőtt is gyakorolták, amikor Dél-Amerikába érkeztek, és olyan címeket vettek fel, mint pl. „Egyiptom hercege” stb. Egy idő után persze a hatóságok gyanakodni kezdtek, miután ennyi herceg meg más előkelőség érkezett az országba. Egy tényt szerzőnk mindenesetre figyelmen kívül hagy: korábban azt állította, hogy Kannaudzs híres brahmanista központ volt; akkor meg hogyan lehetséges az, hogy a romák között nincs papi kaszt? Mi történt az állítólagos „cigány brahmanokkal”? Minden indoeurópai népnek megvan a maga papi kasztja, de ugyanígy a méd-perzsáknak (mágiknak), ill. a sémi népeknek, kivéve egynek: az északi izraelitáknak. Ezek, miután Júdát elhagyták, hátrahagyták a lévitákat is, és innentől kezdve nem volt a vallásért külön felelő törzsük. Előkelőségek, művészek, kereskedők, katonák, a legkülönbözőbb rendű-rangú emberek voltak az izraeliták között ‒ de papok nem voltak. És ami még nagyon érdekes, a zsidó előkelőségeket nagyra tartották a pogány királyok udvaraiban is, és mivelhogy sokan profétikus képességekkel rendelkeztek, voltak köztük, akik Perzsiában mágusokká, jövendőmondókká, varázslókká lettek. Ne felejtsük el, hogy a cigányok által leggyakrabban űzött mágia a tarokk, amely a zsidóknál tűnik fel először.
"Az eredeti, deportált lakosság társadalmi sokszínűsége lehet annak az oka, hogy a roma nyelv a kivonulás után is folyamatosan fennmaradt, immár közel ezer éve. Szociolingvisták rámutattak arra, hogy társadalmilag minél sokszínűbb egy emigrációban élő nemzet, annál jobban és hosszabb ideig őrzi meg eredeti nyelvét."
Ez az állítás semmit nem jelent a mi esetünkben, különben is nagyon kérdéses, hiszen számos ellenpélda is van rá: történelmileg hiteles tény, hogy a száműzetésben élő zsidó társadalom a legkülönbözőbb rétegekből állt, mégis viszonylag rövid idő alatt feladták saját nyelvüket, inkább azokat a nyelveket vették át, amelyekkel a vándorlás során találkoztak. A mizrachi zsidók például még mindig asszír-arámiai nyelven beszélnek, a sephardi zsidók ladino nyelven (ez egy középkori spanyol dialektus, amelyet a zsidók hat évszázaddal azután is őriznek, hogy száműzték őket Spanyországból). Az ashekenazi zsidók jiddisül beszélnek, a romák pedig romani nyelven ‒ mindkét nép azt a nyelvet, amelyet száműzetése során vett át.
De más példák is vannak olyan népekre, amelyek különböző társadalmi rétegekből álltak, és amelyek száműzetésbe, vagy legalábbis nagyobb arányú emigrációba kényszerültek, ezért rövid idő alatt feladták nyelvüket ‒ pl. az amerikai, brazíliai és karibi feketék, a második-harmadik generációs olaszok, arabok Amerikában, Argentínában, Uruguayban, Brazíliában stb. Más népek erősebben kötődnek a nyelvük iránt ‒ pl. örmények, romák, zsidók. A társadalmi összetétel és a nyelv megőrzése között nincs olyan egyértelmű megfelelés, mint ahogyan azt szerzőnk állítja.
"Annak a vidéknek a földrajzi egysége, ahonnan a romák ősei származnak, a roma nyelv indiai elemeinek feltűnő koherenciáját is jelzi, tekintettel arra, hogy a különböző roma dialektusok közti különbségek a nyelvnek nem az indiai komponensében jelentkeznek, hanem a szókészletnek abban a rétegében, amely már az európai itt tartózkodás során alakult ki."
Mindez nem jelenti azt, hogy a cigányok őshazája Indiában lett volna. Az igaz, hogy a romani nyelv eredetileg indo-európai környezetben alakult ki, de az indiai szókészlettel megegyező szavak közösek a többi olyan népével is, amelyek a szubkontinensen kívül, egészen pontosan Mezopotámiában éltek. A hurri nyelveket tartják a indiai nyelvek legvalószínűbb ősének ‒ elég megvizsgálni a régi mitanni feljegyzéseket, hogy lássuk: a szanszkrit nyelv is ebben a régióban alakult ki. A Közel-Kelet jelentős részén, így Izrael területén is a szanszkrittal rokon nyelveket beszéltek. A bibliai horik (hurrik) Negevben, jebúzban és avában éltek, két hurri törzs pedig Júdeában és Galileában. Az észak-izráelieket az asszírok „Halában és Háborban a Gózán folyó mellett és a Médek városaiban telepítette le” (2Királyok 17:6) ‒ pontosan ez a hurrik földje. Ninive eleste után a legtöbb hurri, a száműzött zsidók egy részével együtt kelet felé vándorolt és megalapította Horezmet, ahonnan továbbhaladva később gyarmatosították az Indus völgyét és a Felső-Gangesz vidékét. Érdekes, hogy bizonyos szavak a romani nyelvben óhéber és arámiai eredetűek, ezeket semmiképpen sem vehették át akkor, amikor a Közel-Keleten át vándorolva Európa felé tartottak, hanem még történelmük nagyon korai szakaszában, még az Indiába való érkezésük előtt. Itt van például a romák saját magukra vonatkozó megnevezése (maga a roma név), amellyel az indiai eredet elméletének hívei sohasem foglalkoztak. Ez a megnevezés semmilyen szanszkrit feljegyzésben nem szerepel. Maga a szó „ember”-t jelent, és csupán egyetlen nyelvben van megfelelője: az óegyiptomi „rom” szó, melynek hasonló a jelentése. A Biblia szerint az észak-izraeli dialektus különbözött a Júdaitákétól, és sokkal inkább kötődtek az egyiptomi kultúrához, semmint a kánaánitához. Az izraeli vallás, miután elszakadt Judától, átvett bizonyos elemeket az egyiptomiból (pl. a tehén-imádatot). Nem lehetetlen tehát, hogy az „ember” jelentésű egyiptomi szót az észak-izraeliek is használták, a Hanigalbatba és az Arrapkába való száműzetés után is, sőt, később is. Tekintettel azonban arra, hogy egy nép eredetét a nyelv eredetén keresztül nem lehet megállapítani, ezt a témát nem is boncolgatom tovább.
"Ez az érv teljes mértékben hitelteleníti azt az elméletet, miszerint a romák különböző dóm törzsek egyszerű keveredéséből (vagy valamilyen más csoportból) származnak. Érdemes megemlítenünk azt is, hogy már Sampson is feljegyezte: a romák „Perzsiába egységes, egy nyelvet beszélő csoportként érkeztek."
Ezzel teljes mértékben egyetértek. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a „dóm-elmélet” volt tudós berkekben a hivatalos álláspont egészen a legutóbbi időkig, és mivelhogy megdőlt, kiderült, hogy számos más, hozzá kötődő, az indiai eredetet valló elmélet rossz nyomon jár, és semmi máshoz nem vezetett, mintvéget nem érő, egymásnak ellentmondó kutatásokhoz.
"Kannaudzsban valószínűleg nagyszámú Dhomba művész élt, mint ahogy egyébként minden civilizált városban akkoriban. Kannaudzs, mint Észak-India legjelentősebb szellemi-intellektuális központja, kétségkívül vonzó volt a művészek számára, akik között számos Dhomba is volt (lehet, hogy a mai Dhomb-ok őseiről van szó). Amikor a Kannaudzsi lakosság szétszóródott Horezmben és környékén, a Dhomba művészek valószínűleg átvették a helyi lakosság szellemi örökségét - sokkal inkább, mint az előkelőségek és a kézművesek. Ez megmagyarázná azt, hogy miért terjesztették ki a „Dhomba” megnevezést az összes Kannaudzsi idegen csoportra. Később alkalmazhatták ezt a megnevezést önmagukra is (szemben a sokkal általánosabb „indiai” jelentésű Sind[h]~, Perzsa, Hind~, jón Gr. Indh~ névvel - amiből talán a 'Sinto' név is származik, az ~nd~ -nek ~nt~-vé való paradoxális fejlődése ellenére, amit jelen esetben mégis valószínűsítenünk kell. Néhány roma nyelvjárásban, mint pl. a magyarországi, osztrák, szlovéniai, úgy tűnik, ténylegesen le is játszódott ez a hangtani fejlődés."
Mivel szerzőnk nem talál megnyugtató magyarázatot a „roma” elnevezés eredetére vonatkozóan, mindenféle spekulációkra, ürügyekre támaszkodik. Jellemző a szóhasználat is: „valószínűleg”, „talán”, „esetleg”, „úgy tűnik” stb. Az egész koncepció, amin ez az elmélet alapszik, összeomlik, mert nem tud választ adni azokra a kulturális és spirituális jellemvonásokra, amelyek minden roma emberben közösek, másrészt az olyan állítás, miszerint „lehetséges, hogy átvették a Dhom nevet önmaguk megnevezésére”, azt is elárulja, hogy az egész elmélet téves. Szerzőnk ellentmond önmagának, hiszen korábban azt állította, hogy „a Kannaudzsiak közül sokan előkelő származásúak voltak”, később pedig azt feltételezi, hogy ugyanezek az előkelőségek felvették egy náluk alacsonyabb kaszt, a Dhomba művészek megnevezését.
"Az, hogy a proto-roma lakosság városi környezetből származik, és hogy elsősorban előkelőségekből, művészekből és kézművesekből álltak, talán azt is megmagyarázza, miért van az, hogy nagyon kevés cigány ember dolgozik mind a mai napig a mezőgazdaságban. Noha „a föld azon a vidéken gazdag volt, a termés bőséges, az éghajlat pedig meleg”, ahogy Xuán Zŕng kínai zarándok (cigányosan nevezték Hsüan Tsang-nak is) feljegyzi, „ mégis kevesen foglalkoztak mezőgazdasággal”. Valóban, már az ókorban is inkább csak virágokat termesztettek, azokat is elsősorban vallási céllal."
Noha ez az állítás nem bizonyító erejű, inkább azt a hipotézist erősíti meg, hogy a romák nem Indiából származnak. Ha alaposan összehasonlítjuk őket a zsidó néppel, akkor ugyanerre az eredményre jutunk, hiszen a zsidók is, noha a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből álltak, soha nem foglalkoztak mezőgazdasággal, mindig is városokban éltek (ez a mai diaszpórában is igaz). Ilyen tevékenységgel csak a legújabb időkben, Izráel államban kezdtek el foglalkozni, hiszen szükség volt rá a nemzet fejlődése érdekében. Egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy a cigányok, amikor Indiába érkeztek, már nagyjából olyanok voltak, mint ma. Az észak-asszírok és a babiloni asszírok deportálták Izráel és Júdea népét, mint ahogyan a Bibliában is olvashatjuk: „És elhurcolta az egész Jeruzsálemet, összes fejedelmeit és minden vitézeit, tízezer foglyot, az összes mesterembereket és lakatosokat, úgy hogy a föld szegény népén kívül senki sem maradt ott. És elhurcolta Joákint is Babilóniába, és a király anyját, és a király feleségeit és udvariszolgáit, és az ország erős vitézeit fogságba hurcolta Jeruzsálemből Babilóniába. És az összes előkelő férfiakat, hétezeret, és a mesterembereket és a lakatosokat, ezeret, és az összes erős, harcra termett férfiakat fogva vitte Babilóniába Babilónia királya” (2Királyok 24:14-16) „A föld népének csak a szegényéből hagyott ott a vitézek hadnagya szőlőmíveseket és szántó-vető embereket” (2Királyok 25:12). Ugyanezt tette az Északi Királysággal Asszíria királya is 120 évvel korábban. Azok a földművesek, akiket helyükön hagytak, a mai szamáriaiak ősei. A legtöbb izraelita „elveszett” a szülőföld számára, nagy valószínűséggel India felé kezdtek el vándorolni.
"Úgy tűnik, a romák egy része a Gangesz vizén elmenekült a hadjárat elől, és Benares felé indult, ahonnan a bennszülött lakosság ellenséges magatartása miatt tovább kellett vándorolniuk a Ranchee vidéke felé. Ezek az emberek Sadri nyelven beszéltek, egy sajátos indiai nyelven, amelyet elsősorban a különböző törzsek között kommunikációra használtak. Érdemes megemlíteni, hogy a Sadri nyelv tűnik az összes indiai nyelv közül a legalkalmasabbnak arra, hogy a romani nyelven beszélőkkel szót értsenek."
Szerzőnk megint csak egy spekulatív elméletre hagyatkozik, amely a cigányok és egy indiai törzs közti rokonságot ismét csak valami látszólagos nyelvi azonosságokra építi, de nem veszi figyelembe a roma kultúrát, szellemiséget, törvényeket és hagyományokat, ráadásul történelmi bizonyítékokat sem tud felhozni. A nyelvi rokonság mindig nagyon relatív a népek származása tekintetében, és gyakran félrevezető is, hiszen olyan népek között is lezajlik nyelvcsere, amelyek nem állnak rokonságban egymással. Úgy tűnik, szerzőnk nem ismeri azokat a furcsa eseteket, mint például a következő: van Argentinában egy Santiago del Estero nevű régió, ahol még mindig beszélnek egy, a gyarmatosítás előtti időkből származó bennszülött nyelvet, a Kechuát, amely az inkák nyelve volt. A furcsa az, hogy azok nagy része, akik ezt a nyelvet ma beszélik, nem őslakosok, hanem szíriai-libanoni arabok, akik körülbelül egy évszázaddal ezelőtt telepedtek le itt. Ha valamilyen katasztrófa miatt megsemmisülnének a dél-amerikai arab bevádorlókról készült feljegyzések, akkor a 25. század tudósai valószínűleg arra a következtetésre jutnának, hogy ezek az arabok az egykori inka civilizáció utolsó, életben maradt leszármazottai. Amit viszont nem tudnának megmagyarázni, az az, hogy ezek az „inkák” miért ortodox vallásúak egy római katolikus országban, noha a két vallás és szokásrendszer sokkal közelebb áll egymáshoz, mint a roma kultúra az indiaihoz.
Másik, hasonló példa magukkal a cigányokkal kapcsolatos: Északnyugat-Olaszországban a helyi piemonti nyelvjárást a nem roma származású lakosság már alig beszéli, legfeljebb csak néhány idős személy, a gyerekek már csak olaszul beszélnek. A nyelvjárás mégis fennmaradt, méghozzá a helybeli romáknak köszönhetően, akik azt saját cigány nyelvüknek tekintik. Egy, a fentihez hasonló helyzetben a jövőbeni tudósok valószínűleg arra a következtetésre jutnának, hogy Piemont őslakosai a cigányok...
"Továbbá, szokás a Sadrieknél, hogy bizonyos ceremóniák alkalmával egy kis vizet öntenek ki a földre, mielőtt innának, és közben azt mondják: „testvéreinkre, akiket a hegyeken túli hideg szél vitt” (ez a Rézműves Melindával való személyes beszélgetés alkalmával hangzott el). Talán Mohamed foglyai voltak ezek a „testvérek”, akiket említ. Tény, hogy a Sadriül beszélőkkel kapcsolatban még további kutatásokra van szükség."
Újabb, nem konkrét tényeken alapuló spekuláció. A deportálások akkoriban meglehetősen gyakoriak voltak, és azt állítani, hogy a fenti mondat a romákra vonatkozik, enyhén szólva elhamarkodott. Ami ebben a Sadri szokásban sokkal fontosabb, az az, hogy „a hegyek mögötti hideg szél” aligha utalhat egy nyugati irányú, a folyón túli deportálásra, sokkal inkább egy északi, a Himalája mögötti területre.
"A kannaudzsiak védőistennője Kali volt, aki a romák között ma is nagyon népszerű."
Ez elég furcsa kijelentés olyanvalakinek a szájából, aki a roma kultúrát kutatja, lévén, hogy a cigányok között nemhogy népszerű Kali indiai istennő, de még csak hírből sem ismerik. Nem tudom, nem egyszerűen azért szúrta-e be ezt a téves kijelentést szerzőnk, hogy az elméletét alátámassza, de én bízom a jóhiszeműségében. Családi emlékeim között semmi olyasmire nem emlékszem, amely azt bizonyítaná, hogy ez a hagyomány valaha is létezett volna, de ugyanígy nyilatkozott az a számos roma és szinti család is, akikkel én a világ legkülönbözőbb tájain találkoztam, Oroszországtól Spanyolországig, Svédországtól Olaszországig, az Egyesült Államoktól a Tűzföldig (Argentina déli csücskéig), akik között a legkülönbözőbb cigány csoportok voltak, a kalderasha/churarya/lovaryától a spanyol kaléig, az estraxharya/eftavagarya szintiktől a finn kaléig, a mácswayától a dél-amerikai khoraxhanéig. Bárki megkérdezheti a romáktól, ki volt Kali ‒azt fogják válaszolni, hogy egy fekete asszony, mert a „kali” a „fekete” jelentésű „kaló” szónak a női nemű párja‒ de ezt nem azért fogják mondani, mert tudnák, hogy a szóban forgó indiai bálvány is éppenséggel fekete. Ismerem a világon a legfontosabb cigány családok nagy részét, és javaslom szerzőnknek, látogassa meg az argentinai cigányokat, mert az ottani, kalderash-roma kultúra, bizonyos okok miatt, sokkal eredetibb formában maradt fenn, mint bárhol másutt.
Az egyes csoportoknál tapasztalható "Sara kali"-tisztelet (pl. Camargue-ban) római katolikus szertartási eredetű, nem hinduista. Majdnem minden katolikus országban (még Lengyelországban is) vannak „fekete szűzek”. Sara „kali”-t azért hívják így, mert fekete nő, akinek a neve, véletlenül-e vagy sem, a zsidó nép anyjának a nevével egyezik meg. Talán ez az oka annak, hogy Róma őt is a szentek sorába avatta.
"Sőt, Kanakubja városának korábbi neve, amelyet görög források Kanogyzának is említenek, „púpos, nyomorék szűzet” jelentett. Ennek a furcsa névnek az eredete Valmiki Ramadzsandzsának egyik bekezdésében keresendő: Kusmabha megalapította Mahodadzsa (Nagy Bőség) városát. Volt száz szép leánya és egy nap, amint azok éppen játszottak a palota kertjében, Vŕdzsu, a szélisten beléjük szeretett, és szerette volna őket feleségül venni. De kikosarazták és ezért dühében mindegyiket púpossá változtatta, innen ered a város neve. Egy másik változat szerint Krishna egyik nyomorék hívének Kana Kubja volt a neve, és Krishna, hálából azért, mert a nyomorék olyan buzgón megkente az ő lábát, ép testet adott neki. Valójában a „púpos szűz” Durgának, a háború istennőjének, Kali másik alakváltozatának volt a címe. Ezt tehát azt jelenti, hogy párhuzamot lehet vonni kana kubja („púpos szűz”) -Durga- Kali között. Rajko Djuric rámutatott néhány hasonlóságra a roma kultúrában meglévő Bibia- vagy Kali Bibi-kultusz és a hindu Kali-mítosz között."
Ez megint csak tiszta spekuláció, amit semmi sem támaszt alá. Az ehhez hasonló történetek nagyon hasonlóak a Közel-Keleten (javaslom szerzőnknek, hogy olvassa el az Ezeregyéjszaka meséit, ha jobban akar dokumentálódni). Közismert tény, hogy a cigányok számos mesét átvettek arról a területről, ahol éppen tartózkodtak, és a saját fantáziájuk szerint alkalmazták azokat. Tény az is, hogy a legtöbb roma mesét zsidó mesének is tartják egyben, mindkettő azt állítja, hogy övé az eredeti változat. A cigány szóbeli kultúrában továbbá perzsa, örmény és arab mesék is megtalálhatók.
Nem értem, miért nem említi meg szerzőnk azt, hogy milyen népszerű Illés Próféta számos roma közösségen belül. Valószínűleg azért, mert képtelen volna ennek a tradíciónak az indiai eredetét megmagyarázni. Illés ugyanis az északi Izráeli Királyság Prófétája volt.
"Az az időszak, amit a romák Horezmben töltöttek (egy-két évszázad) megmagyarázza azt is, hogyan került be a romani nyelvbe olyan sok perzsa eredetű szótő (mintegy 70, a 900 hindu és a 220 görög szótő mellett), hiszen Horezm perzsa nyelvterülethez tartozott."
Csakhogy ugyanez a szabály vonatkozik az Indiában eltöltött időszakra is! Ahogy a számos perzsa szó nem bizonyítja a perzsa eredetet, a hindu szavak sem igazolják az indiai származást, csupán egy hosszú távú egymás mellett élést. Szerzőnk alábbi okfejtése pusztán nyelvészeti alapú, és habár érvényes igazságokat mond, nem igazolja a Kannaudzsi eredetet, amint azt az alábbiakban meg is figyelhetjük:
"Másik feltűnő dolog a roma és a kannaudzsi nyelvek három jellemzőjének a hasonlósága, mely alapján kijelenthetjük, hogy a cigány nyelv kizárólag, vagy legalábbis leginkább ezzel a nyelvvel rokonítható:
- az összes mai indoeurópai nyelv közül csak a bradzs (nevezik bradzs bhakhának is, mintegy 15 millióan beszélik Kannaudzstól nyugatra) és a romani különböztet meg két nemet a személyes névmás egyes szám harmadik személyű alakjában: jo vagy vo a bradzsban (az óbradzsban valószínűleg o) és ov, vov vagy jov a romaniban a hímnemű, illetve ja vagy va a bradzsban és oj, voj vagy joj a nőnemű változat, míg az összes többi indoeurópai nyelvben egyetlen alak szerepel, általában yé vagy vé mindkét nemre vonatkozóan. Ezek a névmások ma is hallhatóak Kannaudzs utcáin.
- az összes mai indoeurópai nyelv közül csak a Kannaudzs környéki dialektusokban, egyes bradzs és nepáli nyelvekben (Nepál csak hatvan mérföldre van Kannaudzstól) van a hímnemű főneveknek és mellékneveknek külön végződésük: ~o (vagy ~au = ~o). Ugyanez megfigyelhető a romaniban is, ahol szintén ~o a végződés: purano 'ősi, régi' (más indoeurópai nyelvekben purana, a romaniban purano), taruno 'fiatal' (a többi nyelvben taruna, a szintoban tarno, a romaniban terno). Az időközben lejátszódott magánhangzó-változások (pl. az ~a-nak ~o-vá válása) miatt egyébként a szabályok még bonyolultabbak, amelyek tisztázása még további kutatásokat igényel.
- végül, de nem utolsó sorban, az összes indoeurópai nyelv közül csak az Awadhiban (Kannaudzstól keletre mintegy 20 millióan beszélik) és a romaniban van hosszú alakváltozata a birtokos névutónak. Nemcsak az alakváltozatok megléte közös a két nyelvben, hanem maguk a névutók is azonosak: a rövid alak (~ka, ~ki ~ke) mellett, amelyek az összes indoeurópai nyelvben közösek, az Awadhiban van egy hosszú változat is: ~kar(a), ~keri, ~kere, pontosan úgy, mint ahogyan számos ősi romani nyelvjárásban is, mint például Macedóniában, Bulgáriában (~qoro, ~qiri és ~qere), Szlovákiában és Oroszországban (~qero, ~qeri, ~qere); a szinto nyelvjárásokban ez a forma lerövidült (~qro, ~qri, ~qre). Emellett egy nemrég, a helyszínen, Kannaudzs környéki falvakban végzett kutatás egy eddig fel nem tárt szókészlet jelenlétét is kimutatta, amely nagyon hasonlít a romani szókészlethez (tikni 'kicsil', daj 'anya' [közös a Hindi 'bába' szóval], ghoro 'kancsó', larika 'legény' [lásd Hindi larhka] stb...). Mindez alátámasztja Ian Hancock professzor állítását, miszerint 'a romanihoz legközelebb álló nyelv a nyugati hindi', ismertebb nevén bradzs nyelv, amellyel legtöbb jellemzője közös."
Mint ahogy az előbb is említettem, az érvelés érdekes, csakhogy nem bizonyít semmit, mégpedig a következő okok miatt:
•Mindaz, amit szerzőnk felsorolt, azt jelzi, hogy a romani nyelv grammatikailag összetettebb, mint a legtöbb ma beszélt indiai nyelv, ez pedig azt jelenti, hogy akkoriban, amikor a cigányok Indiában éltek, nagy valószínűséggel volt egy sokkal homogénebb alapnyelv, amely még nem differenciálódott. Az így kialakult nyelvek grammatikája általában egyszerűbb szokott lenni, mint az alapnyelvé. Ugyanez a helyzet például a latinnal, amelyet nagy területen beszéltek Nyugat-Európában, és amelyből később kialakult az olasz, spanyol, portugál, katalán, okszitán, román stb. nyelv, melyek mindegyikének egyszerűbb a nyelvtana, mint a latinnak.
•Következésképpen, mint az már elhangzott, az összes nyugat-indiai nyelv valaha egy közös nyelv volt, amelyikből a romani nyelv korai stádiumában vált ki. Ez jelentheti akár még a Hurri korszakot is, amikor a cigányok még nem is voltak Indiában (de ez csak feltételezés). Ami biztos, az az, hogy az egész nyugat-hindi nyelvcsalád, vagyis az Indus völgyében és a Radzsásztánban beszélt nyelvek közvetlen leszármazottai az úgynevezett kannaudzsi nyelvnek, és ez egyben azt is jelenti, hogy a romáknak nem feltétlenül volt kapcsolata magával Kannaudzsdzsal, hanem csak magával a nyelvterülettel, amely Kashmirtól Gudzsarátig, Sinfhtől Uttar Pradeshig terjedt.
•Az is bizonyos, hogy a fent említett területet, ahonnan a romák valószínűleg származnak, akkoriban nem indoeurópai népek lakták, hanem a szkíto-szarmaták, amelyek az Indus völgyében és Szakasztánban éltek, Kannaudzsot is beleértve (ezt akkoriban a gudzsráti dinasztia vezette). Ezekben a népekben volt valami közös: mindannyian nyugatról jöttek! Számtalan bizonyíték van arra, hogy az Indus völgyében élő népek szakák, nem pedig hindi eredetűek ‒ ennek tárgyalása azonban nem célja ennek a dolgozatnak.
• Az, hogy a kannaudzsi régióban mai napig megvannak ennek az ősi nyelvnek a nyomai, egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyúttal ez volna az őshazája is, hiszen a nyelvtörténet számtalan hasonló példát ismer:
- a kelta nyelv például elterjedt szinte egész Európában, ma viszont csak a Brit szigetek egyes részein lelhető fel - pedig nem ez a régió volt a kelták őshazája.
- ma a latinhoz legközelebb álló nyelv nem az olasz, hanem a román, amelynek nyelvterülete messze helyezkedik el attól a területtől, ahol a latin nyelv született.
- valaha a mai Ukrajna területén magyarul és a vele rokon nyelveken beszéltek, közel négy évszázadon át (az Attila és Árpád uralkodása közti idóben), ma viszont Ukrajnában már nem beszélnek magyarul , csak Magyarországon, Erdélyben és néhány környező területen beszélik. (forditó megj). A mai Ukrajna területén még léteznek magyar közösségek, de csak azokon a részeken, amelyek valaha az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezték, azaz Kárpátalján. Az Ukrajnában használatos hivatalos nyelv ellenben , érthetően az ukrán.)
- ugyanígy a törököt sem beszélték Kisázsiában a középkor végéig, ma pedig fordítva, az óhazában nem beszélik, Kisázsiában viszont igen.
- bizonyított tény, hogy a baszk (euskara) nyelv kaukázusi eredetű, amely Európa ellenkező végében van ahhoz képest, ahol ma a baszk nyelvet beszélik. Semmi nyoma nem maradt annak, hogyan vándoroltak át a baszkok Nyugat-Európába, nem tudunk semmit az átmeneti korszakról, és a Kaukázusban sem létezik olyan terület, ahol ezt a nyelvet beszélnék, legfeljebb néhány rokon nyelvet.
- az egyetlen nép, amely ma is el tudja olvasni a viking Sagákat azon a nyelven, amelyen írták őket, az izlandiak és a Faröer-szigetek lakói, míg a svédek, a norvégok és a dánok, ahol a Sagákat írták, alig értik meg azokat.
- az ósumér nyelvet csak a mai magyar nyelv segítségével lehetett megfejteni, ami szintén jelzi azt, mennyire könnyelműen járunk el akkor, ha egy nyelvet annak a területnek a többi nyelvével rokonítunk, ahol ma az illető nyelvet beszélik.
A felsoroltakon kívül még sok más példa is van, de talán elég lesz ennyi. Foglalkozzunk inkább azzal a kérdéssel, amelyet szerzőnk tűz ki maga elé:
"Ami a kivonulás kronológiáját illeti, az egybeesik Mahmud idejével, lévén, hogy az semmiképp sem történhetett korábban, mint a 10. század. A romani nyelv grammatikájának van két fontos jellemvonása, amelyek az első évezred végén alakulhattak ki. Ezek a következők:
a) a névutórendszer, szemben az ó- és középhindu flektálásával;
b) a semlegesnem eltűnése; a korábbi semlegesnemű főnevek átalakultak hím- vagy nőneműekké. Lévén, hogy ezeknek a főneveknek nagy része ugyanúgy alakult át hím-, illetve nőneművé, mint a hindu nyelvben (lásd Hancock 2001:10), azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez a jelenség akkor ment végbe, amikor a cigányok még Indiában éltek. A többi indiai nyelvtől való elszakadásuk így tehát csak ezután következett be."
Amit szerzőnk nem vesz figyelembe, az az, hogy már akkoriban sem volt egy egységes hindu nyelv, számos tekintetben különböztek egymástól a szkíto-szarmata és az hindi nyelvek. Továbbá:
a) a névutórendszer a szkíto-szarmata nyelvekben nagyon elterjedt;
b) az óind nyelv Indus völgyi változatában csak hím- és nőnem létezett; később a brahminoknak sikerült egész Indiát, vagy legalábbis annak nagy részét egyesíteniük, és ez egyet jelentett a nyelv egységesítésével is. Világos, hogy az egységes nyelv kialakításában mindkét nyelvcsoportnak része volt, de az is, hogy idővel a könnyebbik kerekedett felül, így aztán a semleges nem eltűnt az hindiból. Egyáltalán nem biztos, hogy a cigányok még Indiában voltak akkor, amikor a nyelvi egységesítés megtörtént.

A Kannaudzsi eredet elméletét valló szerzőnk dolgozata a továbbiakban már nem a romák származásával foglalkozik, hanem Kannaudzs történelmével, ami nem tartozik ehhez a témához, ezért most megpróbálom összefoglalni az ő hipotézisével kapcsolatos észrevételeimet, azután pedig felvázolom a téma más aspektusait, amelyek nem a nyelv, hanem a kultúra felől közelítik meg a kérdést, s mint ilyen, szerintem sokkal relevánsabbak. Rá akarok világítani, hogy a romák sem a múltban, sem pedig a jelenben semmilyen rokonságban nem álltak a hindu népekkel. Mindazt, amit a továbbiakban felvázolok, nem is lehet megmagyarázni a hindu-eredet elmélet felől nézve.

A cigány nép kulturájával és szellemi életével kapcsolatos tényezőket két fő kategóriába lehet sorolni:
1) A zsidókéval rokon hiedelmek, törvények, szabályok és gyakorlatok; ezek a roma közösségi életben kapnak nagyon fontos szerepet.
2) A tűzimádó-vallással kapcsolatos rituálék, vallási elemek; ezek főleg a nem-roma közösségekkel való kapcsolattartásban fontosak.

Mielőtt ezeket felvázolnám, szükségesnek tartanék egy rövid történeti ismertetőt, hogy az olvasó jobban megértse, hogyan és miért kerültek egy bizonyos időszakban a romák Indiába, és honnan tudjuk mégis azt, hogy nem onnan származnak. A cigányok „őstörténete” Mezopotámiában kezdődik, az Eufrátesz alsó folyásánál. „Ótörténetük” a Nílus alsó folyásánál és a mai Izrael területén.

A sémi népeknek a Közel-Keleten való terjeszkedésével párhuzamosan egy akkád népcsalád indult el a sumérok földjéről Kánaán, és később Egyiptom felé, ahol mind számuk, mind pedig jelentőségük megnőtt az idők folyamán. Olyannyira, hogy kiváltották az egyiptomi társadalom többi népének gyűlöletét, és rabszolgaságba taszították őket, mígnem aztán eljött a szabadulás ideje, elhagyták Egyiptomot, hogy a mai Izráel területén telepedjenek le. Ekkoriban tizenhárom törzsből álltak, amelyek közül az egyik foglalkozott a vallási ügyekkel, a másik tizenkettő pedig az egyszerű „nép”-et alkotta ‒ Izráel népét. Ezt a népet minden más nemzettől megkülönböztette az a sajátsága, hogy egyetlen Istenben hitt. Számtalan törvényt, szabályt, hittételt kellett betartaniuk a mindennapi társadalmi életben, és a többi néptől való éles elkülönülésük, a rituális tisztasággal és tisztátalansággal kapcsolatos törvényeik, illetve más sajátságaik egyénivé, minden más néptől különbözővé tette őket. Közös történelemtudatukban ott volt az, hogy száműzetésben éltek Egyiptomban, és hogyha nem tartják be mindazokat a törvényeket, amelyek szerint eddig is éltek, akkor ismét száműzetésre lesznek ítélve, de most már nemcsak Egyiptomban, hanem szerte a világban.
Mindazonáltal, miután elfoglalták a későbbi Izráel földjét, a vezető törzs és a többi törzs közti ellentétek egyre nyilvánvalóbbá lettek, mígnem aztán a királyság kettészakadt: az északi törzsek jobban kötődtek az egyiptomi kultúrához, és az elkülönülés jeleként az Egy Isten ábrázolására a tehénalakú egyiptomi bálványt választották (emellett más, kisebb isteneket is imádtak); a papi törzset elutasították, akik így a déli királysághoz, Júdeához csatlakoztak. Az északi törzsben a mágiával, jövendőmondással kapcsolatos tiltott praktikákat is űzték. Kr.e. 722-ben az asszírok leigázták a területet, és szinte a teljes lakosságot száműzték, csak a földműveseket hagyták a helyükön. A lakosság többi részét egy másik, az asszírok által korábban meghódított területen telepítették le: a régebbi Hanigalbat-Mitanni királyságban, ahol egy, a romanihoz nagyon közelálló nyelvet beszéltek, a két főisten pedig Indra és Varuna volt. Ez a terület nem Indiában volt, hanem Mezopotámia északi részén. Az itt élő népet a történelem hurri néven ismeri. Egy rövid kitérő keretében szeretném bemutatni ezt a népet, mielőtt a romák történetét tovább folytatnánk.

A hurrik - ősi hindu nép

A hindu nyelv létezéséről a legkorábbi nyom nem Indiából származik, hanem a Tigris-Eufrátesz-medencéjéből, kb. Kr.e. 1600-ból. Abban az időben a Mitanni birodalom volt itt, amely a Földközi-tenger partjától a Zagros-hegységig húzódott. Az Eufrátesz folyó feletti hatalom kiterjesztése miatt a hurrik szüntelen háborúskodásban álltak nyugaton a hettitákkal, délnyugaton pedig Egyiptommal. Mitanni nyelve a hurri volt. Korabeli dokumentumok világosan jelzik, hogy ez a nyelv hindu eredetű szavakat használt:
"ila-ni mi-it-ra as'-s'i-il ila-ni u-ru wa.na-as's'i-el (egy másik szövegben a.ru-na-as'.s'i-il) in.dar (másik szövegben: in-da.ra) ila-ni na-s'a-at-ti-ya-an-na" (cf. Winckler, Mitteilungen der Deutschen Orient-Gesellschaft No. 35, 1907, p. 51, s. Boghazkoi-Studien VIII, Leipzig 1923, pp. 32 f., 54 f.)
A Rigveda P. egyik himnuszában (RV. 10.125.1) mind a négy főisten nevét megtaláljuk. Thieme bebizonyította, hogy a Mitanni istenek tulajdonképpen véda istenek, Varun.a és Mitra, illetve Indra és N-satyau – sokáig úgy tudták, nevük ebben a formában csak a védákban jelenik meg, most pedig, íme, kiderült: a hurri dokumentumokban is így maradtak fenn!
Mitanni és a hettiták közti egyezményben a mitanni király a következőkre esküszik: Mi-it-ra (a hindu Mitra), Aru-na (Varun.a), In-da-ra (Indra) és Na-sa-at-tiya (Nasatya vagy As'wins). Egy Mitanniból származó, Kikkuli nevű ember által hettita nyelven írt szöveg, amely a harci szekerekről és a lovak kiképzéséről szól, hindu számneveket használ annak megnevezésére, hogy hány kanyart tesz meg egy harci szekér a pályán: aika (hindu eka 'egy'), tera (tri 'három'), panza (panca 'öt'), satta (sapta 'hét') és na (nava 'kilenc').
Egy Nuziból származó hurri szöveg hindu szavakat használ a lovak színére, pl. babru (hindu babhru 'barna'), parita (palita 'szürke') és pinkara (pingala 'vöröses'). A mitanni hajtókat "marya"-nak hívták (a hindu-védában marya 'harcos, fiatalember'). Ezen kívül egy sor mitanni nemesember, arisztokrata neve egyértelműen hindu eredetű.
Ma már a legtöbb, a témával foglalkozó szakember egyetért abban, hogy a Közel-Keleten az árja nyelv nyomai nem iráni, hanem indoeurópai eredetűek, és így ezek a nyelvek nem egy harmadik, önálló ágat képviselnek a nyelvcsaládon belül; téves továbbá az az elmélet is, amely ezeket a nyelveket proto-indoeurópainak tulajdonította. Ezt a témát magában foglalja M. Mayrhofernek a témáról szóló bibliográfiájának a címe is: Die Indo-Arier im Alten Vorderasien (Wiesbaden, 1966) – ma már ezt az elméletet tekinthetjük a legelfogadottabbnak. Azon a tényen alapszik, hogy ahol különbség mutatkozik az iráni és az indoeurópai nyelvek között, ott a közel-keleti írásos emlékek mindig az indo-európaival egyeznek meg.
A proto-indoeurópai nyelvnek két ágra, az indoeurópaira és az iránira való szétválása még azelőtt be kellett, hogy következzék, mielőtt ezek a nyelvek külön-külön kialakultak volna. A folyamat tehát nem úgy játszódott le, hogy előbb fizikailag váltak szét, vagyis az indoeurópaiak Indiában, az irániak pedig Iránban telepedtek le, a két nyelv pedig csak azután divergálódott a nyelvek természetes fejlődése során, hanem még az együttélés idején bekövetkezett a nyelvi szétválás. Ezt a következtetést csak akkor lehetne megcáfolni, ha sikerülne bebizonyítani, hogy a véda-hinduk, miután eredeti hazájukból Pándzsábba telepedtek át, visszamentek, majd egy második vándorút folyamán kerültek volna el a Közel-Keletre. Erre semmi bizonyíték nincs, de különben is, olyan bonyolultnak tűnik, hogy nyugodtan elfelejthetjük ezt a feltevést... Inkább arra következtethetünk mindabból, hogy a proto-indoeurópai korszakot időben jóval korábbra kell tennünk, mint ahogy eddig hittük, legkésőbb Kr.e. 2000-re.
Nézzünk meg néhány földrajzi elnevezést: Sarasvati a proto-indoeurópaiban egy iráni folyó neve, amit a népvándorlás után egy indiai folyóra kezdtek alkalmazni. Iráni neve, Haraxvaiti proto-indoeurópai kölcsönszó, h-/s- hangváltakozással, ami egyébként a Hind/Sindhu-ban is előfordul. Másik ilyen eset a Sarayu folyó neve, amely az iráni Haraiva-/Haro-yu-ból alakult ki, és később egy Észak-nyugat-indiai folyó megnevezésére használták, később pedig Kelet-Indiában a Gangesz egyik mellékfolyóját illették vele.
Régi sumér ékírásos emlékek (ta/ibira – „rézműves) alapján feltételezhető, hogy a hurrik ősidőktől kezdve jelen voltak a Közel-Keleten, amihez még egy másik meggyőző, hurri nyelvű forrást is hozzá lehet tenni (Otten 1984, Wilhelm 1988). Atal-s'en az egyik, egyébként ismeretlen S'atar-mat fiának állítja magát, akinek a neve szintén hurri eredetű. Atal-s'en törvényeiről nem lehet egészen pontosan megállapítani, hogy mikori eredetűek, de valószínűleg a Guti korszak végén keletkezett (kb. Kr.e. 2090-2048), vagy pedig az Ur III korszak első évtizedeiben (Kr.e. 2047-1940). Az Ur III korból származó feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a Tigris és az Eufrátesz völgyétől északra és nyugatra elterülő hegyes vidéket akkoriban hurri nyelven beszélő nép lakta, akik időközben a keleti Tigris birodalmat észak felé Diya-lán túlra is kiterjesztették. A S'ulgi háború eredményeképp (Kr.e. 2029-1982), nagyszámú hurri fogoly kerül sumér földre, ahol olcsó munkaerőként alkalmazták őket. Ezért találunk az Ur III korszakban Dél-Mezopotámiában olyan sok hurri nevű embert. Egyes nevek etimológiája valószínűleg vagy szinte bizonyosan indo-európai, pl. Artatama = véda r.ta-dha-man 'r.ta lakóhelyű', Tus'ratta (Tuis'eratta) = véda tves.a-ratha 'akinek a harci szekere nagyon megindul', Sattiwaza = óindoeurópai sa_ti-va_ja 'zsákmányszerző', véda va-ja-sa-ti 'zsákmányszerzés' (Mayrhofer 1974: 23-25). A hurri nyelvet Kr.e. a 14. században egészen a Közép-Szíriáig (Qatnáig, esetleg Qadeshig) elterülő részen beszélték – ennek oka valószínűleg a lakosság mozgásával magyarázható, amely Mitanni felemelkedése korában jelentős volt. Az istenek között, akiket Mitanni királyai még a Kr.e. 14. század végén is nagy tisztelettel öveznek, ott találjuk a Mitra-, Varun.a-, Indra- és Na-satya-ikreket, amelyeket egyébként a védákból, a legrégebbi hindu versekből ismerünk.

Az Indiába vezető hosszú út

Visszatérve a romák történetére, a fent leírt ország az a terület, ahol Kr.e. 722-ben találjuk őket. Ekkor kezdődött új nyelvüknek a kialakulása, illetve ekkor kezdték korábbi identitásukat elfelejteni. Abból csupán annyi maradt meg, hogy ők egy sajátos, minden más néptől (goyimtól ‒gójok‒, a későbbi gádzsóktól) különböző nép. Vannak bizonyos törvényeik, amelyekről sohasem

Válasz

köszönöm az észre vételedet,ennek utána járok :)

Válasz

Hangulatában nem igazán passzol a cikk mélyenszántó gondolataihoz, de nekem rögtön egy vicc jutott róla az eszembe:
Móricka lélekszakadva rohan haza és megkérdezi anyukáját:
-Anyu, én zsidó vagyok vagy cigány?
- Miért kérded, kisfiam?
- A sarkon láttam a falhuz támasztva egy kerékpárt. Azon gondolkozom, hogy alkudjak rá vagy ellopjam?
A cikk egyébként nagyon érdekes. Kár, hogy a vége mintha lemaradt volna...

Válasz

Érdekes magyarázat, csak a nyelvi sajátosságokra tér ki..."külsőleg" viszont a roma nép az indiaira, illetve valóban az egyiptomira is hasonlít, de ezt nem tudhatjuk biztosan, mert saját érdekében sok kultúrát vett úgy át, hogy próbált kialakítani egy saját "egyedit" is. A keleti kultúrát valamiért tényleg nem fedezhetjük fel, inkább a keresztény jelleget, talán annak erősebb érdekérvényesítő volta miatt. Magyarországon kialakult a romungro, azaz a magyar szokásokat átvevő-beilleszkedő csoport, és érdekes, hogy sokan a világon már magyarnak asszociálják őket...

Válasz

Érdekes amit kaptunk!!
Köszi szépen.

Válasz

köszönöm

Válasz

Köszönöm, redkívüli bejegyzés!
Köszönöm, hogy olvashatta,.
Szép estét mindenjnek. Ili.

Válasz

Köszönöm!

Válasz

nagyon érdekes volt, köszönöm

Válasz